Rendőrség

Megdermedtem a következő szavaira. Persze nem komolyan, csak olyan tettlegesen.

- Na szóval... akkor beszéljük csak át még egyszer ezt a munka dolgot... - emeltem fel a hangsúlyomat végül színészi félelemmel. De aztán nem bírtam tovább, elnevettem magam. - Azt hiszem fogalmam sincs róla mit vállaltam. - ráztam meg felé a mutatóujjamat még mindig vigyorogva ahogy én is ellöktem magam a faltól. Minek ácsorogjunk itt? Nem fizetnek érte!

- Persze! - bólintottam nagyot. - De kevésbé izgalmas. Nézz csak körül. - intettem körbe. - Koszt és kvártély... Tiszta vadregény! - vigyorogtam azzal rámutattam az egyik priccsre. - Ez nekem tökéletes! Abban túl sok a szálka! - mutattam az övére és a lánc hangos csörömpölése közepette levágódtam az ülőkére. - Vagy mégsem. - vágtam fapofát.

- Mesés éjszakánk lesz... - vigyorodtam el megint.

Willre emeltem a tekintetem. Hogy nem leszek olyan karót nyelt?
- De. - vágtam rá végül. - És még mennyire hogy az leszek, amikor majd a főnöködet játszom. - vigyorodtam el. - Minden apró szabály be kell majd tartanod.
Egyre jobban ki tudtam zárni a tényt, hogy hol vagyunk. Ahogy Will is célzott rá: könnyebb, ha jobb a kedvünk.
Végre rávettem magam, hogy ellépjek a faltól. A két közel sem kényelmes priccshez léptem.
- Hát... a motel kényelmesebb lett volna, még akkor is, ha egész hajnalban téged kellett volna hallgatnom. - mondtam, kicsit visszavágva a karót nyelt dologért.
Kezdtem újra önmagam lenni. Végre.
- Melyiket szeretnéd? - kérdeztem Will felé fordítva a fejem. - Bár azt hiszem, egyik sem valami kényelmes. Viszont a földnél talán jobb.

- Az hogy én a saját életemmel hogyan játszom az egy dolog. - mosolyogtam - De máséval sohasem tenném. A tieddel pedig különösen nem. - mosolyogtam tovább. Olyan voltam mint akit megszállt a Szentlélek. Vagy csak a fű utóhatása lenne? Nem hiszem. Inkább az, hogy Adamet bárhogyan is nem tűnt úgy, végtelenül tiszteltem. Egy ilyen apa mellett...

De a következő szavain csak vigyorogni tudtam. Ám végül is igaza volt. De miért ne? Kell azért néha egy kis élvezet. És ahogy láttam az arcáról eltűnő feszültséget, tudtam, hogy ezt már ő is belátta.

- Hát nem? - vigyorogtam újra. Mit tesz isten kicsit még összegubancolódtak fejemben a hangulatok és érzelmek. Még nem voltam tejesen tiszta, még éreztem az utóhatásokat. - Nem? De azért nem leszel újra olyan karót nyelt, ugye? - kérdeztem vissza csipkelődve. Jó pár év eltelt az igaz. Én is változtam, ő is megtette. De abban biztos voltam, hogy megtaláljuk majd az arany középutat.

- Nem hiszem, de akkor is. Amennyire te szereted a szabadságot és a független életet... - megvontam a vállam. Nem akartam kimondani, de túl nagy árnak tűnt, hogy felhívja az apját, csak hogy hamarabb kijussunk innen.
- Ebből lett a baj. - mondtam, és amikor értetlenül nézett rám, hozzátettem a magyarázatot is. - Pár órája is azt mondtad, nem aggódjak, ne idegeskedjek. Jött a fű... - ahogy beszéltem, közben a mosolynak valami gyenge utánzata jelent meg az arcomon. Kezdtem beletörődni a dolgokba. Végül is nem a világvége következett be, de még az ítéletnap sem jött el.
- Jó éjszaka. Hát az biztos. És felejthetetlen. - mondtam egy kisebb sóhaj kíséretében. - De ne hidd azt, hogy a közeljövőben elmegyek veled bármilyen buliba! - tettem még hozzá. Nem fenyegetés volt, vagy összeveszés. Egyszerűen csak megjegyeztem. A mai felejthetetlen - jó és rossz - dolgokat figyelembe véve, akkor sem szeretnék még egy ilyet kockáztatni.

- Azt hiszed, hogy hagynálak itt meggebedni? - kacsintottam rá cseppnyi mosollyal. Igaz, hogy nekem sem az volt az életcélom, hogy itt töltsem el az elkövetkezendő éveket, de egyrészt erre semmi esélyt nem láttam, másrészt engem talán kevésbé zavart a jelenlegi helyzet. Viszont Őt is megértettem. Itt volt a.. ha nem is tökéletes, de élete, én meg pillanatok alatt rántottam le magammal a homályba. A ló két oldala. Mégsem bántam meg semmit sem. Neki is jár a szabadság! Még ha ez most egy kissé rosszul is sült el...

- Ne idegeskedj, Adam. Minden rendben lesz. - mosolyogtam vele szemben a falnak dőlve. - Holnap már újra a puha ágyikódban alhatsz. - vittem bele cseppnyi élt, de mégsem voltam vele gunyoros vagy szemérevető. - Ne aggódj! - vettem nagy sóhajban levegőt. - És legalább volt egy olyan igazi jó éjszakád az életben! - vigyorodtam aztán mégis el. Akármi is volt... akárhogyan is történtek a dolgok.. én felettébb mód élveztem...

Igaza volt. Mégsem voltam képes a szemébe mondani.
- Aludj, nekem úgyse menne. - mondtam.
Csak álltam ott továbbra is és hol kifelé bámultam, hogy Willre néztem. Aztán újra beszélni kezdett. Rendes dolog volt tőle, ez tény. Hiába haragudtam rá, nem okolhattam csak őt az egészért.
- Csak kerüljünk ki innen, minél hamarabb. Annyival is megelégszem. - mondtam.
Nem hittem benne, hogy meg nem történté tudnánk tenni, de azért szép álom volt.
Meglepődtem, amikor felhozta, hogy ha más lehetőség nincs, az apjának szól. Tudtam, hogy ez mekkora dolog nála. Amennyire nem jöttek ki jól egymással... és most lehet, hogy mégis rá lesz szüksége.
- Tényleg megtennéd? - kérdeztem pár perc csend után. - Képes lennél csak azért kockáztatni az itteni új életed, hogy minél hamarabb kikerüljünk innen?
Jó, lehet hogy idióta kérdés volt, de muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy jól értettem.

- Hát... - emeltem fel a két kezem - Ha siránkozok akkor is itt vagyunk nem? - mosolyogtam rá, persze nem örültem a helyzetnek, csak egy kis biztató fröccs! - Na meg a másik fele, hogy tudom, hogy komoly bajunk nem eshet. Nem kaszlizhatnak be örökre. Nincs semmi a kezükben. - rántottam meg a vállam, hisz nekem azért nem volt annyira új ez a helyzet. Néhányszor már otthon is előfordult ez-az, de még sosem volt komoly következménye. És amíg nem kerülünk a köztörvényesek közé, amúgy sincs miért aggódni.

- Először is most aludni. - intettem fejemmel a priccs felé a következő kérdésre. - Nem túl kényelmes, de megteszi. Holnap meg újra próbálkozom. Bízom Christianban. - bólintottam úgy, hogy még véletlenül se vegye észre a kétségeimet. Semmi értelme már most bepánikolni.

Ám ő még mindig ugyanazokkal a félős kiskutya szemekkel nézett rám. Megértettem. Hát hogyne értettem volna meg? Amikor először voltam benn, talán én is így nézhettem ki. És most.. hogy kezdett végre visszaderengeni a tisztes öntudat, most kezdett csak kapizsgálni a fejemben, hogy jó ötlet volt e egyáltalán idejönni. És pláne Őt is magammal rántani.

Nagyot sóhajtottam, és próbálván teljesen összeszedni önmagam a szemeibe néztem.

- Figyelj Adam... - kezdtem bele. - Sajnálom. Tényleg. És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy mindez a múlté legyen. Elfelejtjük. Mintha meg se történt volna. - bólintottam szilárdan. - Holnap felhívom Christiant. Ha nem segít, akkor az apámat. - húztam el a számat, hisz ezt csak a legvégső döntésnek szántam. - Hidd el, ha minden elveszett, ő segíteni fog. - mondtam teljes meggyőződéssel. Apámnak sokfelé elér a keze. De az is igaz, hogy talán azonnal hazarendelne. Pápá szabadság... viszlát új élet! Ám ez most nem számított. Itt Adam bőre volt a tét!

Percek teltek el, és Will még mindig sehol. Kidugtam a kezem a rácsokon, így jobban kiláttam, mint eddig.
Amikor végül felbukkantak visszahúzódtam és megvártam, amíg Will magától elmondja, hogy mi volt. Szóval itt töltjük az éjszakát.
- Hogy a fenébe tudsz még most is viccelődni és vigyorogni? - kérdeztem és a falnak döntöttem a hátam.
Nem értettem. Tényleg nem. Ettől függetlenül irigyeltem is, hogy neki ez ennyire semmiség. Egy éjszaka a sitten. Nem nagy ügy. Neki.
- Mit fogunk most csinálni? Egyéb ötlet? Ha ez a "haver" nem siet a segítségedre... - néztem Will szemeibe.
Komoly választ vártam tőle, reméltem, ezt ő is megérti. Most nem voltam vevő a vicceire.

A végállomás egy fali telefonfülke volt. Előkotortam a zsebemből némi aprót, és bedobálva nekiálltam tárcsázni egy számot. Naná, hogy nem a nagykövetséget.

Kicsöngött. Egyszer. Kétszer... háromszor.. és négyszer... - hogy rohadna meg Chris, vedd már fel! - motyogtam magamban, de az oldalfalon csüngő óra igencsak éjjel 3 órát mutatott. No nem alszik. Az szinte biztos. Inkább valami nőcske alatt hetyeg vagy épp kiütve fekszik valahol. A mázlista!

Hiába a számtalan próbálkozás, semmi nem történt. A smasszer már egyre türelmetlenebbül ácsingózott, nagyokat köszörülve a torkán és egy sötét, kietlen sikátorban talán még meg is ijedtem volna, hogy letámad, de itt tudtam, hogy biztonságban vagyok. A negyedik, az ötödik és a hatodik próbálkozás sem járt sikerrel. A rohadt életbe!

- Hát... biztos alszanak.. - vigyorogtam rá zavartan széttárva a két kezem. Mondjuk ez igaz is volt. Ki a fene éjszakázna amúgy egy nagykövetségen? - Reggel újra megpróbálhatom? - kérdeztem még mindig némi szeppentséget mímelve, de válasz helyett a nő elkapta a karomat és visszatoloncolt a cellába.

- Nos.. - kezdtem bele amikor a nő eltűnt - A jó hír, hogy nem erőszakolt meg! - villantottam művigyort - A rossz viszont, hogy várnunk kell reggelig. Nem vette fel! - sóhajtottam. Első akadály.... bukta. De mi lesz a második?

A továbbiakban újra némaságba burkolóztam. Most már képes voltam rendesen figyelni minden apró részletre.
- Nem fog senki idejönni... - kezdtem bele, amikor Will már jó ideje kiabált.
Aztán mégis odajött valaki, de ez még nem jelentett sikert. A nő nem úgy nézett ki, mint akinek az a feladata, hogy lesse minden kívánságunk. Ráadásul Will elkezdte a szokásos dumát.
Nem lesz ez így jó. - gondoltam magamban, de mégis bevált.
Amint nyílt az ajtó, én is a rácsokhoz mentem. Eszemben sem volt semmi olyat tenni, amit szökési kísérletnek vehettek volna. Nem akartam még többet rontani a már amúgy is siralmas helyzeten.
Abból, amit végül mondott, gondoltam, hogy valamennyire észnél van. Ami nála tényleg nem kis dolog. Mindent képes elviccelni.
- Will! - kiabáltam utána, mielőtt eltűnt volna a sarkon a nővel. - Most inkább fogd vissza magad!
Nem tudom, hogy ő ebből mit értett ki, de reméltem, hogy rájön, mire céloztam. Nem kéne megjátszani a nagymenőt a rendőrök előtt. Máshogy működhet ez a szöveg, de itt többet ront, mint használ.

Elvigyorodtam a válaszán. Legbelül csak egy mosoly formálódott, jó érzéssel töltött el, hogy nem hagyna itt, de a fű még mindig dolgozott. Így lett belőle az, ami.

- Oké, akkor megpróbáljuk. - határoztam el egy kicsit erősebben is bólintva mint kellett volna, amitől az egyensúlyom kicsit... összekuszálódott. De nem baj, hamar összeszedtem magam és a rácsokhoz lépve kiabálni kezdtem.

- Hé! Valaki! - Néma csend. Újabb próbálkozás. - Valaki! Telefonálni akarok! Jogom van telefonálni! - kiáltottam, habár ebben a jogban nem voltam teljesen biztos angol állampolgárként, de egy misét megér. Max azt monják, hogy: NEM! - Nem tarthatnak itt bezárva... - újabb baromság, hát hogyne tarthatnának - Telefonálnom kell! Most! AZonnal telefonálni akarok! - kiáltottam újra és egy termetes smasszerkisasszonynak vagy a szíve esett meg rajtam, vagy csak megunta a fülsiketítő kiabálásomat, de végre odajött a rácsokhoz és bambán bámult vissza rám. Igyekeztem összeszedni minden belém szorult jómodoromat.

- Gyönyörű Kisasszony... - se jeggyűrű, na meg a termet... 1000% volt! - Ugye megengedi nekem, hogy telefonáljak egyet? - néztem rá kedvesen, de ő még mindig csak fapofával nézett. Oké, akkor másik verzió. - Külföldi állampolgár vagyok, NEM tarthatnak itt bezárva anélkül, hogy felhívnám a nagykövetséget! - beszéltem teljesen tárgyilagosan - már amennyire jelen állapotban képes voltam rá - nem felemelve a hangomat. Hatott. Már nyílt is a zár, és kicsit sem finoman elkapva a karomat kirántott a cellából.

- Finomaaaan, nyuszikám! Már mindjárt az első randin? - kérdeztem újra elveszítve az összpontosítást, de engedtem magam hogy maga után ráncigáljon. - Adam, ha nem jönnék fél órán belül, kiálts segítségért! Azt hiszem annyi elég lesz... - futtattam végig a szemem a debella nőn, de aztán még visszakacsintva rá, tudhatta, hogy bízhat bennem. Már nem vagyok teljesen elszállva...

- Nincs? - kérdeztem vissza. - Én nem vagyok benne olyan biztos...
Nem mondtam többet. Újabb hallgatásba fogtam, amíg Will nem folytatta.
- És szerinted itt hagynálak? - néztem rá komolyan. - Bármennyire is be vagyok rád rágva... nem hagylak a bajban. - mondtam. - Még ha nem is tudom mi lesz, ha kikerülünk innen.
Kibámultam a rácsokon. Egyre rosszabbul éreztem magam itt bent. Próbáltam nem feldühödni vagy kiakadni. Egyszerűen idegesített, hogy be vagyok zárva. Mérges voltam saját magamra, amiért belementem ebbe az egész hülyeségbe.
- Nem valami biztató. - mondtam. - De próbáld meg. Én... úgysem tudok senkinek szólni. - vontam vállat.
Apa valószínűleg holt részeg. Diana meg jobb lenne ha nem tudna erről az egészről. Cassie... nem. Ő sem jöhet szóba. És ezzel körülbelül ki is merült a lista.

- Will bácsinak mindenre van ötlete. - vigyorogtam most már valamivel kisebb intenzitással, mint ezeddig. Persze. Első kézből volt némi sejtésem hová kapjak.. és az illető jött is nekem eggyel, de egészen más tészta volt, hogy segít e nekem. Ha a húgára hallgat, hagy itt megdögleni.

- Nyugi, Adam. - léptem aztán közelebb hozzá. - Nincs a kezükben semmi. - vigyorogtam. - Csak ugatnak, mint a vadászkutyák! - beszéltem még mindig önbizalomittasan. - Oké, mondhatod, hogy elcsesztem. De! Ha lehiggadsz és jobban belegondolsz... némi óvadék ellenében ki kell engedjenek. Csak használtuk, nem terjesztettük. És Te amúgy is steril tiszta vagy. - halkult már el a hangom, mert ez az, amit én nem mondhatok el magamról. Oké, Európa. De akkor is! Vajon hogy működnek itt a büntetések? Amerikai mindig is olyan piszok nagyra volt magával e tekintetben. Talán mégsem ártana megpróbálnunk.

- Figyelj! - váltottam aztán. - Van itt valaki akit felhívhatok. - néztem a szemeibe de ő is megláthatta az enyéimben, hogy ez minden csak nem biztos mentség.

A cellában első dolgom az volt, hogy megcéloztam a priccset és leültem rá. Hallottam, amit Will mondott, de kellett egy kis idő, amíg reagáltam rá.
- Nagyon jó volt... - mondtam nem túl sok meggyőződéssel.
Egy részét tényleg élveztem, de a mostani állást tekintve nem érte meg. a buli. Willre emeltem a tekintetem. Hogy képes még mindig vigyorogni?!
- Remélem van valami ötleted. - szólaltam meg végül. - Vagy cseszhetjük az egészet.
Igazából nem voltam mérges, egyszerűen csak... voltam. Csak az járt az eszembe, hogy miket ígértem apának és Dianának, a bulizás előtt. Vigyázok magamra. Hát, azt hiszem, ez nem jött be. Diana pedig... csak úgy viccből mondta, hogy reméli, nem csukatjuk le magunkat. Azt hiszem, ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit. Totális katasztrófa.

Mély sajnálatomra a kisasszonyt a lehető leghamarabb elvitték a közelünkből. Ezután már csak szavak röpködtek. Üzletszerű kéjelgés... illegális tudatmódosító szerek használata... rendbontás... közszeméremsértés... és én csak kapkodtam a fejem. Hogy mi van? De aztán időm sem volt végiggondolni az egészet, no meg talán nem is ment volna, de már csak arra kaptam észbe, hogy belökdösnek egy hideg cellába, és a zár kattan a hátunk mögött.

- Hát... - tártam szét a két karom mikor már sikerült tisztábban látni a világot. - Jó buli volt. - vigyorogtam kínosan, de fogalmam sem volt hogyan tovább. Bár ez eddig még sosem zavart.

/Utcák/

Nem voltam vicces kedvemben. Szerintem idővel Willnek is leeshetett, hogy hiába is próbálkozik, nem fog sikerülni. Ez neki csak egy balhé a sok közül...
A hangra felkaptam a fejem. Mi a... ? Willre nézem, és láttam a szemében, hogy ő is sejti, mi lehetett ez a hang.
- Szuper. - mondtam, és az üvegnek döntöttem a fejem.
Úgysem tehetek semmit. Miért kellett nekem ez az egész? Dolgoztam volna inkább egész nap, akkor nem lennék most bajban.
Ahogy beindult a kocsi, csak bámultam kifelé az ablakon, és hallgattam.
Amint megérkeztünk, kiszállítottak minket a kocsiból, majd be az épületbe. Will még mindig vigyorgott, és reméltem, hogy nem a fű miatt, hanem azért, mert van valami terve. Több helységen is keresztülvezettek minket, mire megérkeztünk valami főnöknek kinéző alak elé, aki egy szót sem szólt.
Körülnéztem, és megláttam magunk mögött az üresen árválkodó cellát. Már tudtam, hogy hamarosan közelebbről is tanulmányozhatom.