Rendőrség

- Nem is gondoltam, hogy meg tudlak győzni. De egy próbát megért. - mondtam egy vállrándítás kíséretében.
Hallgattam a válaszát.
- Szóval van egy olyan lány, akit nem kapsz meg, bármennyire is próbálkozol? - kérdeztem nagy vigyorral.
A szavaiból nagyon úgy tűnt, hogy ez a helyzet. Furcsa volt tőle ezt hallani, még ha nem is mondta ki nyíltan.
- Vagyis reménykedhetünk, hogy jókedvében találod, és segít nekünk. - szűrtem le a tényeket. - Vagy legalábbis neked segít.
Nem tudom, miért tettem hozzá az utolsó mondatot. Tudtam, hogy Will nem hagyna csak úgy itt, de valahogy kicsúszott. Bár nem hülyeség. Neki segít ez az alak, nem nekem. Engem nem is ismer.

- Hát fiú... nem győztél meg.. - vágtam újra fintort a szavaira. - Részemről nem hinném, hogy bármi is megérné nekem. Engem a szabadság szele hajt előre! - vettem színpadiasra a figurát, de aztán elnevettem. És ahogy Christianról kérdezett... hát rátértem a fontosabb dolgokra.

- Christian... - tartottam némi szünetet megkeresve a megfelelő szavakat - hát ő egy olyan... barát féle. Még Angliából. Épp ma futottam össze a csini kis Farrah Elizabethel... - vigyorodtam el még a gondolatra is. - Hogy az a lány mennyit változott két év alatt.. - kalandoztak el a gondolataim. De aztán egy torokköszörülés és vissza a tényekhez. - Szóval a lány Christian húga. A szüleik nagy zenészek, koncertkörutakkal meg ilyesmik, ők meg a gazdag ficsúr gyerekek élete helyett aaa... - pillantottam ki de a léptek zaja egészen a folyosó másik végéről hallatszottak. - hát a rosszabbik oldalt választották. - vigyorodtam el, de nem örömittasan. - Szóval volt egy-két kellemes pillanatunk.. na meg balhénk együtt. - mosolyogtam. - De válaszolva a tényleges kérdésedre van egy remek ügyvédjük. Vagy valami olyasmi. - helyesbítettem - De a lényeg, hogy nem egyszer húzott már ki minket a szarból. Még otthon. Angliában. - tartottam egy kis szünetet. - Christian tartozik nekem. Az most lényegtelen, hogy miért, de Larry itt van, akárcsak ők.. és remélem, hogy most fizet nekem. - szinte biztos voltam benne. Bár... Christiannál soha semmiben nem mehet biztosra az ember.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek a reakcióján.
- Pedig nem olyan rossz dolog szerelmesnek lenni. Nem átok... még akkor sem, ha van benne nehéz rész. De megéri.
Azt persze nem mondhattam, hogy csak szép és jó minden, mert rajtam is láthatta, hogy őrlődök.
- Beszélgetni tudunk, de... jobb lenne tanúk nélkül. - mondtam, utalva a kint posztoló rendőrre.
Csak gondolni kellett rá, és máris megjelent. Szép. Azt hittem, nem fog válaszolni, de úgy látom belátta, jobb ha felel a kérdésre, különben Will nem fogja abbahagyni.
- Reméljük, hogy most sikerrel jársz. Amúgy kicsoda ez a Christian?
Nem valami nagy város Chance Harbor, ezért furcsa, hogy nem hallottam még róla.
- Egyáltalán miben reménykedsz, mit fog tenni? Kiperkálja az óvadékot csak úgy zsebből?

- Oké... oké... csendben maradok... - hárítottam a kezemmel is. Az ő dolga. Nehogy már egy ilyenen múljon a barátság. De aztán tovább beszélt és engem megborzongva még a hideg is kirázott.

- Isten ments! - kiáltottam megint. - Más se hiányzik nekem, mint póráz meg rabláncok! - vágtam tettetett ijedt pofát, újra hárítva a kezeimmel, afféle "Távozz tőlem Sátán!" pozícióban. Szerelem? Höh! Még csak az kéne!

- Hát... tudod! Ember tervez... - tártam szét a két karom - De nézd a jó oldalát. Beszélgetni akartunk... Hát most megtehetjük. - vigyorogtam - Persze én is kényelmesebben érezném magam egy pofa sör mellett, de... - hagytam félbe a mondatot, mert az előbbi smasszernő éppen arra sétált.

- Kisasszony! Meg tudná nekem mondani hány óra van? - kérdeztem magamra erőltetve némi kedvességet. Vagy legalábbis, hogy úgy hangozzék. Semmi válasz. - Naaa... Kisasszony. Ne legyen ilyen szőrös szívű! - vigyorogtam - Látja, itt még csak ablak sincs. - mutattam a cella kopott falú hátára. - Csak azt szeretném tudni fel e jött már a nap. - néztem rá kérlelő szemekkel. Hogy meghatottam vagy sem... ki tudja? De egy morcos "Fel!" válasz után már legalább be tudtam lőni hány óra lehet.

- Azt hiszem még egy óra és újra megpróbálom. - néztem reményteljesen újra Adamre. Fura... ahogy kiment a drog hatása kezdtem már én is kevésbé élvezni a helyzetet. Piszokmód fáradt voltam.

- Nálad lehet, hogy így működik, és így természetes... de tetszik vagy nem, én nem ilyen vagyok. Nekem ez nem megy. - mondtam. - Komolyan veszem a dolgokat, és nem tudok rajta változtatni. Nem minden a szex.
Elhallgattam, mielőtt valami olyat mondtam volna, amit megbánok. Ez részemről már komoly dolog volt, még ha Willnek nem is.
- Majd talán egyszer megérted. Lesz valaki, akibe beleszeretsz... - kezdtem bele, de nem folytattam.
Ahogy ismertem, úgysem hisz ebben a lehetőségben, bármennyire is próbálnám meggyőzni.
- Tényleg jobb lett volna, ha nem megyek oda. Talán sitt nélkül megúsztam volna...
Már annyira nem bántott a dolog, hogy itt vagyok, mint pár órája, de ettől függetlenül nem voltam elragadtatva.

- Na, peersze.. - ráztam meg a fejemet mosolygón az első szavakra, de ami utána jött... hát az sokkal jobban érdekelt.

Nagyot sóhajtottam. "Paaancser"- csúszott ki a számon majdnem a szó, de aztán még idejében visszaszívtam. Viszont a következő szavak... na azok már sokkal jobban megragadták a képzeletemet.

- Cassie... - ismételtem a nevet magasra húzott szemöldökkel. - Szép név... - folytattam aztán - Mindenesetre a "hibákat" az életben nem ok nélkül követjük el. Talán csak így ütik fel a fejüket a vágyaink. - beszéltem mint valami bölcs guru, hisz valahol valami ilyesmit olvastam - De te meg talán csak akkor fogsz tudni végleg dönteni, ha már meghúztad! - bújt elő újra a tényleges én - Akkor már tudod kivel hányadán állsz! - vigyorogtam újra ördögien. Hát... ez van. Én és a jótanácsok. - Mindenesetre nekem nincsenek ilyen gondjaim. Elég jól alakultak... volna - hangsúlyoztam a szót, persze nem bántón, csak vicces éllel - a dolgok, ha nem toppansz be éppen akkor az életembe. - vigyorogtam. - Na meg a zsaruk...

- A te hatásod, hogy így viselkedek. - fogtam rá a kényeskedés dolgot. - Ha nem lennél eszembe sem jutott volna lazítani, és akkor most nem lenne miért panaszkodjak.
Hogy mi mi mindenen tudunk "vitázni"? Még ha egyikünk sem gondolja komolyan, a hülyeségből órás beszédtéma lesz.
Már kezdtem azt hinni, hogy kifogyott a mondanivalóból, amikor újra megszólalt.
- A bárban... A józan eszem közbeszólt. - mondtam csendesen.
Csak ezután kapcsoltam, hogy ezt akár Cassire is érthette.
- Cassie meg... csak egy csók volt. Az is egy botlás. Egy hiba.
Legalábbis próbálom magam erről meggyőzni. Egyáltalán nem tudom, mi lenne a helyes, vagy mit kellene tennem. És hogy Will erről kérdezget, csak még bizonytalanabb vagyok.
- Neked legalább összejött az este? - kérdeztem meg, főleg azért, hogy elterelődjön rólam a szó.

Az éles tiltakozásra egyből nevetnem kellett.

- Most miéééért? - röhögtem - Pedig olyan kis nyugis lenne. Édeskettes a rácsok mögött.. - vigyorogtam újra. - Egyszer talán még meg is filmesítenék! EZ Amerika! Itt mindent lehet! És itt mindenki zabálja a sorozatokat... - Én nem tudom, hogy fogjuk rá a fűre, vagy csak arra hogy megkeverte az agyamat, de egyszerűen képtelen voltam komoly hangvételűre venni a dolgokat. Egyszerűen szórakoztatott! Az egész helyzet! És részemről én nem is bántam a "kényszerpihenőt" ahogy Adam fogalmazott. Kell az életbe egy kis fűszer! Egy kis izgalom!

Ám aztán ő tovább zsörtölődött mint egy vénasszony és ezt már végképp nem hagyhattam szó nélkül.

- Nem mondták még neked, hogy túl sokat kényeskedsz? - húztam össze viccelődve a szemeimet. - Barbie baba elbújhat melletted... - vigyorogtam megint, de aztán erről eszembe jutott valami. Néhány percnyi csönd után aztán szóvá is tettem.

- Te! Adam... - kezdtem bele óvatosan - Azt a szőkét.. legalább megdugtad? - kacsintottam rá egy újabb vigyor kíséretében. Persze nem tettem nyilvánvalóvá, hogy melyikre is gondolok, de lássuk csak... mennyire van oda azért a kis "állítólagos" pipiért.

- Eszedbe ne jusson rendszeresíteni! - mondtam. - Ha valamelyik rendőrnek behúzol, tőlem is kapsz egyet!
Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de ettől függetlenül még belegondolni is rossz volt. Nincs nekem erre szükségem, hogy minden hétvégét a sitten töltsek.
Csak a kikapcsolódás kell nekem. Ez nem.
- Jól van, jól van. Nehéz nem gondolni a munkára és a kötelességekre. Megszokás. - mondtam komoly hangon. - De ezentúl nem említem, ha ettől jobban érzed magad.
Még talán nekem is jót fog tenni, ha nem gondolok ezekre.
- Csak legyen rendes ágy, mert ezeken képtelenség kényelmesen feküdni vagy ülni. - mondtam panaszos hangon, kicsit túljátszva, mint szükséges lett volna.

A szavaira újra vigyorognom kellett.

- Hát, pedig én élvezem, hogy az idegeidre megyek. - néztem vigyorogva újra a szemeibe. Naná, hogy! Egyszerűen imádtam húzni az agyát. Ami nem meglepő, mert úgy általánosságban is mindenkinek imádom.

- Hát nem? - csaptam fel két oldalt a kezeimet a szavaira - Nézz csak körül... csend és nyugalom... senki nem piszkál.. kivéve én.. - kacsintottam rá újabb vigyorral - nincsenek elintézendő feladatok.. problémák. Te! Nem lehet hogy rendszeresítenünk kéne? - húztam össze a szemeimet műviesen megdörzsölve az államat, mint aki nagyon gondolkodik. - Legközelebb behúzok az egyik rendőrnek! - vicceskedtem.

- Na, de te már megint elrontod a pillanatot! - tettettem aztán mérgelődést. - Most hogy pihenhetnél, már megint a munkán jár az eszed! Hagyd a problémákat a rácson kívül! - szólítottam fel. Meg is lepett, hogy tudok ilyen komoly is lenni. Nagytestvér feeling? Ám az utolsó szavaira aztán megint csak vigyorognom kellett.

- Hát a következő alkalomra majd valami jobb helyet találok ki! - vigyorogtam - Nem ismétlünk! - mondtam határozottan, de azt hiszem a kórházat szívesen kihagynám, vagyis valami másban kell gondolkodnunk. Valami kevésbé... izgalmasban.

- Jobb is, ha nem leszek olyan, mint az apád. Nem lennél olyan jó társaság, mint most vagy. Bár az tény, hogy talán akkor nem mennél az idegeimre. - vigyorogtam.
Tudtam, hogy nem érti félre, hisz kölcsönösen piszkáljuk egymást. Csak neki valahogy mindig is jobban ment.
- Nem is éreztem magam túl jól. Bár a börtönben töltött este maga a kényszerpihenő. - mondtam mosolyogva.
Nem is olyan nehéz ez a fogjuk-fel-viccesen-a-dolgokat stílus.
- A szakállas korszakomig azért még van időm. Még csak tizenhat vagyok! Az még sok-sok év. - egy pillanatig haboztam. - A munka pedig munka. Ha én nem csinálom meg, apa... nem valószínű, hogy megteszi. De amúgy is ebben nőttem fel, nem olyan nehéz. - vontam vállat.
- De ugye a következő alkalom vége nem a sitt lesz? Mert akkor most kijelentem, hogy rám ne számíts!

Elvigyorodtam a szavain.

- Hááát... ha volt is neki, a hippikorszakáról én nem tudok. - vigyorogtam - Vagy csak a titkosrendőrséggel eltüntettetett minden bizonyítékot. - kacsintottam rá. - De azt hiszem igazad van. Én soha nem leszek olyan, mint... - tartottam kis szünetet - mint Ő! - szelídült a vigyorom enyhe mosollyá. Nem volt életcélom, hogy olyan savanyú legyek. Soha! - Te meg... - néztem aztán a szemeibe - mint gondolsz miért rángattalak el erre az egészre? Mert láttam a szemeidben, hogy kivagy. Nem festettél túl jól, hidd el nekem. - váltottam komolyba - Nem akarok nyüszítő vénasszony lenni, de túl sok amit vállalsz. Mire eljutnál odáig, hogy egy kicsit élvezd az életet, már azon kapod magad, hogy hosszú szakállad van és egy bottal totyogsz. - jelent meg a szemem sarkában egy cseppnyi mosoly a gondolatra. De aztán megint hirtelen váltás.

- Vagyis akármit is mond a drága asszonykád, de nem állhat ellen hogy néha kicsit elrángassalak magammal leereszteni a fáradt gőzt. - kacsintottam rá ismét.

- Pedig ha lenne, én jobban érezném magam. - tettem még hozzá.
Aztán csak hallgattam a válaszát, végül talán perceg teltek el, amíg átgondoltam, amiket mondott.
- Lehet, hogy apukád sem volt minden ilyen igazi üzletember, nem? Lehet, hogy pont úgy élt régen, mint most te... csak megkomolyodott. - elvigyorodtam. - Bár ezt nem tudom elképzelni, hogy veled is megtörténjen.
Mielőtt a többi részre is válaszoltam volna, újra megpróbálkoztam a fekvéssel. Kezdtem egyre fáradtabb lenni, de semmiképpen nem akartam elaludni. Már úgyis hajnal felé járhatott az idő. Ha eddig ébren tudtam maradni, ezután is menni fog.
- Igazad lehet. Valószínűleg velem van a baj, hogy nem tudom ilyen könnyedén venni a dolgokat. Igazán megtaníthatnál a trükkjére. Talán akkor nem csavarodnék be az átlagos hétköznapi gondok miatt.
Amit még csak jobban megnehezít a boszorkányosdi. - tettem hozzá gondolatban.

- Még szerencse, hogy nincs a közeledben olyan, ami fájhat. - röhögtem már vissza rá, nem bírván tovább ellenállni a görcsnek.

- Hát... ismered apámat. Karót nyelt egy fickó. - vigyorogtam - De ki tudja? Lehet hogy anyám félrelépett. - vigyorogtam még mindig, holott el nem tudtam volna képzelni róla, hogy ilyesmit tegyen. Őrületesen szerette apámat. De hogy mit szeret benne? A mai napig nem értem.

- De tudod... - sóhajtottam aztán nagyot, feledve az előbbi jókedvet - Sokkal könnyebb így felfogni az életet. Minek lógassam az orromat? Változik úgy valami? Nem! Hát akkor meg? Inkább élvezem! - kacsintottam rá és már újra mosoly bujkált az arcomon.

Tettetett sértődöttséggel néztem Willre.
- Ugye tudod, hogy most valamit szívesen hozzád vágnék? Valami olyat, amit meg is érzel... - mondtam komoly hangon. Vagy legalábbis annak szántam, de közben nem tudtam eltüntetni a vigyorom.
- Sosem értettem, hogy vagy képes minden helyzetből viccet csinálni?Csak úgy ontod a hülyeséget, bárhol is legyünk. Ez valami örökletes dolog? - kérdezem még mindig vigyorogva.
Úgy voltam vele, hogyha válaszol, legalább tudni fogom, ha nem, az sem baj. Nekem is van pár olyan dolgom, aminek az okairól jobb nem beszélni. Senkinek.
Nem igazán hiszek abban, hogyha beszélünk róla, majd jobb lesz és megoldódnak a problémák.

- Hát... Te tudod... - rántottam meg a vállam nem nemtörődöm stílusban, mint inkább értetlenül. Ám aztán tovább beszélt és a szavaira féktelen vigyor kerülgetett.

- Én is szeretlek! - csücsörítettem felé viccesen - De miattam ne aggódj. Én biztos hogy nem foglak lecsapni a drágalátos barátnőd kezéről. - vigyorogtam - Nekem te túl... - csináltam úgy mint aki gondolkozik - borostás vagy! - köptem hirtelen a szót, de még mindig vigyorogva - Na meg a segged is hagy némi kívánnivalót maga után. Nem gondolkoztál még rajta, hogy kondizz? - csikorgattam már a fogaimat a röhögéstől, de mit tesz isten, vidáman gyorsabban telnek az órák. Inkább mint az a búsuló juhász képét bámulni. Az összes világfájdalom belé költözött...

- Lecserélni? - kérdeztem talán túlzott felháborodással. - Diana nem egy kellék, hogy lecseréljem!
Túl hangosan mondhattam, mert egy rendőr jelent meg a rácsok előtt. Gondolom bármennyire is rossz fiúk vagyunk a szemében, nem lenne jó nekik, ha egymásnak esnénk Willel.
Nagy levegőt vettem, hogy visszatérjek a rendes hangerőhöz, mire az egyenruhás is visszatért az őrhelyére.
- Bocs. - mondtam. - Szeretem Dianát. Bármit is érzek Cassie iránt... Diana a mindenem, nélküle nincs semmim és senkim. Persze most már itt vagy te is, de ez más.
Nem akartam erről többet beszélni. Úgysem értené, hogy mit érzek. És szinte lehetetlen is így elmagyarázni. Ha sosem volt szerelmes...

- Aham. - bólintottam nagyot megvilágosodva. Hát... ennek nem lesz jó vége. Ez már kóros méreteket ölt. - És akkor miért nem cseréled le? - kérdeztem újra rá nézve, teljesen ártatlanul. - Úgy értem, ha egyszer folyton rajta jár az eszed... - mosolyodtam el újra. vagy már vigyor volt? Nem is tudom. Még mindig nem tudtam ráncba szedni az arcizmokat. De ez a lényegen nem változtat...

Még úgy nekivágtam volna Willnek valamit, amikor továbbra is vigyorgott. De semmi nem volt a kezem ügyében, így feladtam ezt a tervet.
A következő kérdésre először nem akartam válaszolni. Valahogy nem volt kedvem az egészről beszélni, de végül mégis megtettem.
- Miért? - kérdeztem. - Amúgy igen. Szőke. Csak azért érdekelt a bárban is a nő. Mert Rá emlékeztetett... - elhallgattam.
Jobb is volt így. Nem kellene, hogy Rá gondoljak, de mégsem tudtam megállni. Főleg, amikor megláttam a táncost. Szeretem Dianát, nem tudom, mit csinálnék nélküle, de... a gondolataimban más is szerepel minden egyes nap.

- Jól van naaa... Nyugi van... - vigyorogtam továbbra is. El sem tudtam képzelni, milyen lehet neki. De nem is akartam! Még hogy én... ne kapjam meg amit kívánok? CSAK mert valaki nem engedi nekem? Ez számomra elképzelhetetlen volt. Mindig is küzdő típus voltam. És mindig elértem amit akarok. HA... eléggé akartam. De aztán eszembe jutott még valami.

- Te Adam... - kezdtem bele újra - Az a lány... akiről a sör mellett meséltél... - utaltam vissza - az szőke volt?

- Nem tudom, mikor mondtál neki, de igazad van, tényleg nem kedvel. - mondtam, és újra letettem a lábam a priccsen.
Hogy lehet ezen az izén kényelmesen ülni? Ha egyáltalán lehetséges.
- Tudom, hogy bízhatok benned. De jobb, hogy tisztáztuk.
A következő megjegyzésére fel akartam állni a priccsről, de végül meggondoltam magam. Nem ér annyit. Csak hozzá vágtam azt a párnaszerűséget, ami mellettem volt. A kényelmet úgysem szolgálta, mert olyan csomós és kemény volt, mintha kövekkel lenne tömve.
Szóval megérte Will arcába vágni, még ha nem is volt fájdalmas a csapás. Maga az érzés jó volt.

- Oké, ebben nem lesz hiba. - húzódott vigyorra a szám - Azt hiszem valamiért nem vagyok a szíve csücske. - nyitottam már ki a másik szememet is. - És tudod, hogy megbízhatsz bennem! - kaptam már el a fejem a faltól. - Gondolod, hogy ez lenne az első dolog amivel előállnék? - néztem a szemeibe - Már így is elég rövid pórázon tart. - dőltem vissza csukott szemmel a falhoz vigyorogva, mikor valami csapódott az arcomon. Még jobban vigyorogtam.

A falnak dőlve becsuktam a szemem, de nem tudtam aludni. Igazából nem is akartam.
- Hmm. Valószínűleg jól gondolod. Jobb lesz, ha egy ideig nem találkoztok. - tartottam egy kis szünetet. - Viszont én sem úszom meg a dolgot, az biztos. Megígértem neki, hogy nem kerülök bajba. Hát, nem igazán sikerült... De ettől függetlenül - fordítottam Will felé a fejem. - Jobb lenne, ha nem tudná meg... Se a füvet, se a szőkét... - mondtam.
Bár az még egy jó kérdés volt, hogy a börtön dolgot hogyan fogom kimagyarázni. De reggelig van még időm gondolkodni.
Ahogy megemlítettem a szőkét, elárasztottak az emlékek. Bármennyire is nem volt rendes dolog tőlem Dianával szemben, piszokul élveztem az egészet.

- Na, akkor ezt elbuktam. - ráztam meg a fejem tettetett bánattal. - Nah... mindegy. Majd csak kibírom valahogy... - vigyorodtam el. Nagyon jól tudta, hogy csak színészkedem. Amit mondtam megmondtam. Nem szoktam semmi elől meghátrálni. Küzdő típus! Ezt szokták mondani. Hacsak a kis barnát nézem... - mosolyodtam el egy pillanatra. Újból eszembe jutott Chris. Már nem voltam olyan vidám.
A szavaira kaptam fel a fejemet.

- Most mondanám, hogy nem kellett volna befüvezni, de azt hiszem álszent dolog lenne. - vigyorogtam ahogy helyezkedett. - De hát... ha a drogosokat a Hiltonban szállásolnák el, akkor sokkal több lenne. - nevettem és én is inkább ülőbe helyezkedtem. Jobb lesz ez így. A fejem koppant a falon és behunytam a szemeimet.

- Te Adam... - szólaltam aztán mégis meg félig csukott szájjal motyogva - Ugye a nőd ezért engem ki fog nyírni... - motyogtam tovább. - Jól gondolom? - nyitottam ki az egyik szemem rásandítva.

- Most már késő meghátrálni. Lebeszéltem apával a dolgokat, ami egyben azt is jelenti, hogy a főnököd lettem. Többet dolgozok ott, mint apa, így enyém az irányítás. - vigyorogtam.
Amikor választott, hogy hova szeretne feküdni, az enyémhez léptem. Will hibájából tanulva kicsit óvatosabb voltam. Először csak ráültem, majd utána feküdtem.
- Tévedtem. Ez olyan érzés, mintha a földön feküdnék, csak innen még le is lehet esni. - mondtam komoly hangon.
Próbáltam elhelyezkedni a priccsen, de sehogy nem volt kényelmes. Végül inkább felültem újra, a hátamat a falnak döntöttem és felhúztam a lábaimat. Még így is kényelmesebb volt, mint fekve.