Rendőrség

- A kocsi miatt nem aggódok. Ethan Conant az apám, szóval jó helyen van. - mondtam csak úgy mellékesen.
Miből gondolja mindenki, hogy a kocsi miatt buktam ki annyira.
- Igen. Chance Harborban. Csak nem akartam pofátlan lenni. - mondtam, de már indultam is utánuk a kocsi felé. Bent ahogy a lány mondta, beültem hátra, és csak néztem ki a fejemből. Mindenkire néztem, de senkire. Hallottam, hogy Will tovább győzköd, hogy minden rendben lesz, de nem hittem el.
- Nem lesz. - suttogtam, de szerintem egyikük sem hallotta meg.
A véleményemmel ellentétben csak bólintottam egyet, mint aki elhiszi, hogy minden olyan lesz, mint régen. Talán eddig volt is rá esély, de most, hogy apa tud róla... Nem mintha pont ő prédikálhatna nekem a helyes viselkedésről. Csak a pletykák. Valószínűleg idővel mások is meg fogják tudni, és az nem lesz jó.
Mikor már nem is tudom mennyi idő eltelt, a fejem az ablaknak döntöttem, és bármennyire is nem akartam, lecsukódott a szemem. Nem aludtam, csak... pihentem. Jólesően megnyugtató volt a kocsi folyamatos rázkódása.

(Helyi utak és utcák)

Amint Adam leintett inkább csendben maradtam. Nem tükröztek sok jót a szemei, és igaz, jó buli volt meg minden, de azért azt nem mondanám, hogy a vártakhoz mérten sült el. Minden további szó nélkül, egy nagyobb sóhajt követően szálltam be az anyós ülésre, amíg ő a hátsó ajtón dobta be magát.

- Megoldjuk Adam. Minden rendben lesz. - fordultam még hátra, ahogy Farrah is beült, de úgy festett nem kér a dumámból. Hát jó. Nem erőszak. Ezért visszafordulva a helyemen, csak bámultam kifelé az ablakon, mint egy elmeháborodott. Azért volt némi bűntudatom. Mindenesetre mentségemre legyen szólva, hogy én csak jót akartam neki. Csak aztán... talán már túlontúl eltávolodott egymástól a két világ. AZ enyém és az övé...

Hoppácska - gondoltam magamban némi kárörömmel. Nem úgy tűnt a srác, mint aki pont a helyzet magaslatán lenne és vevő lenne William dumájára. teljes mértékben megértettem. Ebben a szituban ő szívott a legnagyobbat, ahogy észrevettem.

- Igazán nincs mit - mosolyogtam rá kedvesen. Eléggé meg volt zuhanva. - Ha gondolod, megérdeklődöm Larrynél, tud-e valamit, hogy visszaszerezze a kocsit meg ilyenek - próbáltam vigasztalni. - Tudod, ő az ügyeletes, aki mindig kihúz a szarból, ha kell.

- Egy darabig? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Csak nem stoppolni akarsz? Ha jól gondolom, te is Chance Harborban laksz, én is - mosolyogtam. - Szóval egy két utca már nem számít. Az üzemanyag meg végképp... ne mén állom - rántottam meg a vállam. - Na gyere... tied lehet az egész hátsórész, h gondolod aludhatsz is.

Honnan-e kedvesség? Mit tudjam én! Megsajnáltam a srácot, pedig nem is ismertem.

A csodával határos módon, elaludtam, amíg Willre vártam. Reggel a hangokra ébredtem. A lány, aki megjelent az egyenruhás mellett... gondolom nem az a bizonyos Christian. Nem mintha érdekelt volna. Pedig tényleg különös egy lány volt. Elkezdhettem volna találgatni, hogy ki Ő, de helyette egyszerűen csak örültem, hogy valaki végre kivisz minket.
A friss levegőn már sokkal jobban éreztem magam. A fejem fájt, vagy a piától vagy a fűtől, de most ez is mellékes volt.
Kint vagyok. - ismételgettem magamban, és majdhogy nem elvigyorodtam.
Aztán meghallottam, apa nevét. Nagy nehezen felfogtam, hogy mi volt a körülötte lévő szöveg. Nagyon nem tetszett. Sok száz gondolat futott végig másodpercek alatt a fejemen. Egyik sem volt kellemes. Kicsit sem.
Aztán Will elkezdett magyarázni, nem igazán érdekelt. Ezt nem tudjuk megoldani pénzzel. A kocsi a legkevesebb.
- Hagyjuk Will, oké? Csak hagyjuk... - mondtam Will felé fordulva.
Tartottam egy kis szünetet, amíg végiggondoltam, hogy mi legyen most. Buszozni nem akartam és nem is igazán tudtam volna, mert már semmi pénzem nem maradt. Nem tudom, hol szórtam el, ami nálam volt. A lány felé fordultam.
- Köszönöm. - mondtam neki.
Akármilyen zűrösnek nézett ki, rendes dolog volt tőle, hogy engem is kihozott, pedig sosem látott.
- Túl nagy kérés lenne, hogy engem is elvigyél egy darabig? - néztem rá reménykedve.
Tökéletesen megértettem volna, hogyha azt mondja, hogy nem. De egy próbát megért. Veszteni nem veszthettem semmit.

Uuupsz! Ez nem jó hír! - húzódott el a szám. Jó lett volna ha Adam apja.. na meg úgy unblock mindenki kimarad ebből az egészből, de úgy nézem nem ússzuk meg. Lelki szemeim előtt már előre láttam ahogy a bőröndjeim az ajtó előtt várnak majd.

Hirtelen pillantottam Adamre, csak hogy lássam a reakciót, de először falfehérre színeződött, aztán vörösre.. aztán meg már nem is tudtam nyomon követni, de már nem is akartam. Egy pillanat alatt kezdtem védekezésbe.

- Nyugiii Ade. Majd kidumáljuk apádnál. Van még pénzem.. valamennyi... megcsináltattatom a tetőt és a motorházat. - próbáltam menteni a menthetőt, de igazából most nem is ez volt a lényeg. Vagyis nem CSAK ez...

A másik srác nem gondolkozott olyanon, mint kocsi, csak jött utánam, mivel én megindultam a sajátom felé. Ekkor megtorpantam. Nem is tudják? - kérdeztem magamban és Will felé fordultam.

- A kocsihoz, amit a hatóság lefoglalt, miután értesítettek egy bizonyos - vettem elő a papírt. - Ethan Conant nevű tulajdonost az ügyben, hogy megtalálták a feltételezhetően ellopott kocsiját? - kérdeztem mosolyogva. - Nos srácok, ti azt a kocsit tudod mikor fogjátok látni... Kénytelen leszel a társaságomban eltölteni azt az időt, amíg hazafuvarozom a segged és én a helyedben minimum lábat csókolnék - kacsintottam rá. A mellettem lévő srác az előbbi hallatán teljesen lesokkolódott. Sajnáltam őt. De Will ilyen... húz magával minden szarságba

A hangjára észbe kaptam, és először is mert én sem akartam, másrészt meg automatikusan reagálva a szavaira kaptam el a kezemet.

- Bocs. - léptem is azonnal hátrébb és csak onnan néztem ahogy nyílik a zár. Nem tudtam örülni. Mi az isten volt ez?- járt még fejemben a gondolat összehúzott szemekkel, de Adam felpattanása a háttérben, és ahogy egy kicsit nekem futva meglökött, azonnal visszakattintotta az agyamat.

- Na? Mehetünk? - kérdeztem az előbbi vigyorommal és előre engedve Adamet magam is kiléptem utána. A levegő.. mintha tisztább volna idekinn! vagy csak én képzeltem bele? De amíg Farrah aláírta a papírokat, én minden percben szinte imádkoztam, hogy mielőbb jussunk ki innen.

Amint kiléptünk az ajtón nagyot szippantottam a friss levegőből. Már majdnem le is borultam megcsókolni az anyaföldet. De azért még volt annyi eszem.

- Kösz Farrah! - vigyorogtam rá csak állva az ajtóban mint egy cövek és körbefuttatva a tekintetem megláttam a kocsiját. - Jövök neked eggyel! - bólintottam felé. - Vagy kettővel, ha még el is viszel minket a kocsihoz. - vigyorogtam még mindig.

Meglepett... Mit i meglepett egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot. Ezzzz... nagyon nem volt megszokott viselkedés így fölvont szemöldökkel pillantottam a kezére.

- Három másodperced van, hogy elengedd a kezem, vagy itt hagylak - mondtam a gyilkosan éles mosolyommal nézve rá. Tényleg nem értettem ezt a srácot. Tulajdonképpen, nem hiszem, hogy sokat túloznék, ha azt mondom, az életével játszik. Nem tudom, miben volt más William, mint Christian bármelyik más haverja... de ez van... És már hallottam is a zárt kattanni és nyílott a zárka rácsa.

Azt a megkönnyebbülés a másik srác arcán. Már csak ezért volt értelme eljönni. A rendőrbácsi még odarendelt a pulthoz aláírni egy vagon papírt, leszámoltuk a kp-t és már készen is voltunk, velem az élen kiléptünk erről a nyomasztó helyről.

A szavaira csak vigyorogtam, és már épp szóra nyílt a szám amikor a szemeimbe nézett. Nem kerülte el a figyelmemet amit benne látok. Azt hiszem jobb nem sokáig húzni a dolgot.- köszörültem meg a torkomat ahogy a fickó a zárhoz hajolt és én készségesen arrébb léptem.

Mit totojázik már annyit? - kérdeztem magamtól amikor ő még mindig a megfelelő kulcsot kereste. De aztán valami elvette a figyelmemet. Valaki.

- Igen. Ismerlek. - vizslattam én is közelről a szemeit ide-oda futtatva bennük a tekintetem, de most valahogy nem volt kedvem bolondozni. Mintha úgy minden hirtelen kifutott volna a fejemből. Éreztem ahogy kezem önálló életre kel, és kissé feljebb csúszva a rácson finoman rászorít a kezére. Ez valóban én voltam? Kizárt! Vonz! De ennyire... (?)

- Várj, még lehet, hogy meggondolom magam és csak a szemrevaló srácot viszem haza mellőled - kacsintottam Williamre ahogy egyből szövegelésbe lendült. A következő szavakat nem kommentáltam. Ha tudná, mennyire kellett figyelnem... na és a végén még tényleg szondát fújatnak vagy gyors labortesztet csináltatnak velem és engem is bekaszniznak. Csak jelentőségteljesen a böhöm faszira néztem, aki a cella kulcsát kereste éppen és ő is egyből befogta.

- Larrynek meg a barom bátyámnak köszönd, hisz ismersz... magasról tojnék magamtól Rád - léptem közel a rácshoz és kettő rudat megfogva hajoltam oda hozzá, hogy közelről, egészen közelről tudjak a szemébe nézni.

Hangokat hallottam és erre felkaptam a fejemet. Képzelődőm? Vagy valóban hangok voltak. De aztán éles csörömpölés végig a rácsokon és be kellett fognom a fülemet.

- Embeeeer! - kiáltottam fel, de már nyugodtan, hisz a hangzavarra Adam is felébredt. Idegesen kapkodta a fejét ide meg oda. - Nyugiii ... - intettem le mielőtt szívrohamot kap - Jön a segítség... - vigyorogtam és azonnal a rácshoz siettem. Egy ismerős pofika nézett vissza rám. Nem ragyogott a szó szoros értelmében... de még így is rendkívül kívánatos volt.

- Ni csak! Hát megérkeztél? - mosolyogtam rá két kezemmel szorítva magam előtt a rácsokat. - Nem törted össze magad... - kezdtem bele a régi játékba, de aztán valamilyen oknál fogva visszább vettem. - Kösz! - vigyorogtam rá hálásan.

[Jensen ház]

Mit ne mondjak, nem volt könnyű az útra koncentrálni. Iszonyat fáradt voltam, mégis egy pillanatra eszembe jutott, hogy rágyújtok egy füvesre, de az most halálos lett volna, így vagy elővettem egy doboz rendes cigit és arra gyújtottam rá. Megszokás... valaminek kell a kezembe lenni. Minden egyes táblánál nagyon figyeltem, hogy hol vagyok, hol is kell lefordulni, mígnem megérkeztem. Nem volt valami nagyváros. Amolyan kamionstoppos helynek tűnt. Motel, sztriptízbár, kocsma-kocsma házán, benzinkút és b ennyiből állt a dolog. Vagy csak az én agyam fogott föl csökkentett üzemmódban ennyit? örök rejtély marad. Végül megérkeztem a rendőrséghez, ahol leparkoltam. Hát nem néztem ki túlzottan jól, öröm lesz, ha nem sittelnek le engem is mondjuk prostitúció gyanújával... De aztán elhessegettem a dolgot. Magamhoz vettem a kp-t, amit idő közben kibankoltam, az igazolványaimat és már indultam is be. Hogy én mekkorát fogok röhögni - gondolkoztam, amíg felsétáltam a lépcsőn.

- Jó reggelt kívánok - mosolyogtam. - William Turnerhez jöttem és le szeretném rakni érte az óvadékot - mondtam. Még a gyomrom is kifordult saját magamtól. A "biztosúr" azt mondta, nincs egyedül, egy másik, kiskorú fiatalemberrel van. Ahhha, még jó hogy szólt a drága, hogy másokat is húz magával. - Természetesen érte is. - Ha már lúd, legyen kövér, gondoltam. A pasi összehúzta a szemöldökét és azt mondta, hogy menjek utána. Jó kislány vagyok, mentem. Egy nagy rács előtt állt meg és a gumibotját végighúzva a rácsokon keltett hangos zajt. Nagy önerő kellett, hogy ne tapasszam a kezeimet a fülemre. Hasogatott a fejem, az agyam még mindig nem volt szilárd halmazállapotú, szóval nem volt kellemes. Megláttam a kócos hajat és már egyből fölismertem, e nem bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Vicces kislány... - sóhajtottam nagyot, de már csak a vonalhangnak mert letette. Remek! De legalább úton van. Ha úgy vesszük már ez is valami. Azonban biztos voltam benne, hogy ennek itt nincs vége. Jön majd még egy menet. De ha már kinn vagyunk... üsse kő! Bármit megteszek.

A telefont a helyére illesztve már némileg nagyobb nyugodtsággal indultam vissza a cella felé. Adam útközben bealudhatott, - no lám! Pedig mennyit kényeskedett. - és még az ajtó zárjának csattanására sem riadt fel. Nem baj. Majd ha Effy ideér, ráér megtudni a nagy dolgot. Én csak felkapaszkodva a priccsre felhúztam a lábaimat... és a koszos falnak koccantva a fejemet, a plafont bámulva vártam a pillanatot. A szabadság pillanatát. Már nagyon kellett.

- Coleville, Effy koncentrálj! - húztam össze a szemöldököm. Neki is nehéz estéje lehetett. Hát... van ez így. - De nekem nehogy valahol a keleti parton köss ki! - mosolyodtam el finoman, nem bírván megzabolázni a véremet. Pedig most muszáj lesz! Nála a helyzeti előny! - Még a végén mire ideérsz csak az asszott csontjaimat találod meg! - na, de ezt még kellett!

- Hát mivel csak... - kezdtem bele, de aztán magam mögé pillantottam az őrre. Megköszörültem a torkomat. - Tudod, tegnap lenyírtam a gyepet és... - de aztán itt megálltam. Ebből már mindet értett. - Vagyis azt hiszem elég lesz. - bólintottam a telefonkészüléknek. Mi az istenért van itt ekkora debella telefon... Hol vagyunk? A kőkorszakban?- kalandoztam el, de aztán visszakoncentráltam az eredeti dolgomra. - Mikor érsz ide? - kérdeztem érdeklődve.

- Örülök, hogy jól szórakozol... - húztam el a számat kínvigyorral és a készüléknek döntöttem a fejemet. Hogy mi az istent tettem amiért ezt érdemlem! - Farrah, ha segítesz akkor ÉN fogok jönni neked. Bármit kérhetsz! - jelentettem ki, de amint kimondtam már tudtam, hogy könnyelmű kijelentés volt. Őt ismerve... Mégis nyert.

- Coleville. Nem messze tőletek. - beszéltem - A Rendőrkapitányságon. - néztem körül, bár amúgy is egyértelmű volt. - És nem, nincs szerencséd. De ezt... - sóhajtottam nagyot - A részleteket majd később megbeszéljük. - emeltem el a homlokom a hideg gépről. Úgy tűnt nyert ügyem van.

- Ne csináld ezt Farrah! - vettem már kicsit erélyesebbre - Te is nagyon jól tudod, hogy Chris jön nekem eggyel! A Newport-i ügy miatt! - hívtam fel a figyelmét. - Ha én nem segítek, Chris még mindig annak a hülye kurvának a befolyása alatt lenne! Ezt ne feledd! - figyelmeztettem. - Itt az ideje, hogy törlesszen! - vágtam aztán rá már valamivel halkabban, hisz már a smasszer is rájött, hogy valószínűleg nem a nagykövetséggel beszélek. - Csak küldd ide Larryt! Kérlek... - tettem aztán hozzá már valamivel kedvesebb hangnemben.

Ha ez nem válik be, cseszhetem az egészet. De ő is tudja akkor és ott mennyire rezgett a léc.

- Effy? - kérdeztem az égnek szaladt szemöldökkel meglepődve. Hjajj, ez még gond lehet. - Farrah NE tedd le! - kértem, hisz már ismertem őt. - Itt Will. Nagy szarban vagyok! Segítenetek kell! A bátyád? - kérdeztem marokra szorítva a kagylót, és szinte könyörögve az úrhoz vagy mi az istenhez, hogy le ne rakja.

Amint Will eltűnt a sarkon, újra hátradőltem. Mást úgysem nagyon tehettem, mint vártam. Az agyam persze járt, és gyártotta a különbözőbbnél különbözőbb elméleteket, hogy mi lesz most. Minden kis zajra felkaptam a fejem, mert azt hittem, hogy Will jött vissza.

Széles vigyor terült szét az arcomon, holott tudtam, hogy ez jelen esetben nem válik be. Hát akkor átvesszük a másik formát.

- Szép napot biztos úr! - már bukta - Ööö.. uram. Szóval angol állampolgár révén jogom van telefonálni a nagykövetségre. Nem tarthatnak itt a tudtuk nélkül bezárva. És élnék is ezzel a jogommal. - villantottam széles mosolyt, de vagy túl meggyőző vagyok vagy épp beszélt már az éjszakai... pillangóval, de egy szó nélkül nyíltak a rácsok és már újra tartottunk remélhetőleg a telefonok felé.

Megint csak ott álltam a már jól ismert fali telefon előtt és már az órát is látva, láttam, hogy jócskán benne vagyunk a napban. 7 óra! Szép!
Fel se tűnt. De nem is gondolkodtam sokáig, azonnal dobtam az érmét, és újranyomkodva a számokat már hallottam is a csengőhangot. Semmi. Újabb próbálkozás. Megint semmi.

- Christian a rohadt életbe vedd már fel! - motyogtam csak az orrom alatt, mire a huszonnemtudomhányadik csörgésre kattant a vonal és egy meggyötört hang vette fel.

- Hát te ki vagy! - mondtam mint inkább kérdeztem meglepődve.

- Sok sikert. - mondtam.
Nem igazán tetszett, hogy egy drogosról van szó, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ha megoldja, hogy kijussunk innen, nem lehet olyan rossz. Meg amúgy is, a mai füvezés után jobb, ha hallgatok.
Érdeklődve figyeltem, ahogy Will újra kiabálni kezdett.
- Úgy látszik elegük lett a kiabálásodból... - mondtam, amikor egy ideig senki nem jelent meg.
Aztán mégis. Hallottam a lépteket, és megjelent egy másik rendőr. Talán kicsit rendesebb lesz, mint az előző, és nem kell annyit könyörögni, mire kiengedi Willt telefonálni.

- Hát ja! - sóhajtottam nagyot. - De azt hiszem talán meg kellene próbálnom még egyszer. Ha be is volt lőve mostanra már kitisztult. Remélem. - húztam el a számat egy kicsit csak hogy Adam ne vegye észre. Talán nem kellett volna ezt kimondanom. Nem akartam, hogy még jobban aggódjon, de ismertem Christiant. Régi motoros a pályán. Nem szokta annyira kiütni magát hogy ne tudjon magáról. Ő volt az akiről elmondható, hogy mindig résen volt. Egyszerűen nem lehetett hátulról támadni.

A rácshoz lépkedtem és újra kiabálni kezdtem.

- Hé! Telefonálni akarok! Már reggel van! A követség kinyitott! Azonnal telefonálni akarok! - kiabáltam, de először nem történt semmi. A néma csönd hallatán Adam szavaira kaptam oda a fejem, de még mielőtt válaszolhattam volna egy férfi jelent meg kulcsokkal a kezében. Biztosan a váltás.

Meghallgattam a magyarázatát, hogy miért nem kapta még meg azt a lányt, ettől függetlenül nem tűnt el a vigyor az arcomról, csak kevésbé feltűnő lett.
Nem akartam megkérdezni, hogy mi volt az, amit Will megtett érte. Nem rám tartozott. Ettől függetlenül kíváncsi voltam rá, de úgy voltam vele, hogy úgyis elmondja majd, ha akarja.
- Reméljük, hogy így lesz. És akkor maradhatsz, nem kell apukádat felhívnod.
Ez azért egy fontos tény volt. Én sem akartam, hogy vissza keljen mennie Angliába. Szükségem volt egy barátra, aki addig nyaggat, amíg nem lazítok egy kicsit.

A szavaira elvigyorodtam.

- MÉG... nem kaptam meg. - kacsintottam rá - Az nem ugyanaz. - vigyorogtam tovább. - Bár mondjuk mondhatni, hogy nehezített körülmény, mert ha Chris megtudná, hogy akár csak a húga körül sertepertélek, nem úsznám meg szárazon. - feszített széles vigyor az arcomon. - De ki tudja? Talán éppen ezért olyan izgalmas. - nevettem el. Ám a következő szavaira az előbbi jókedv már a semmivé foszlott.

- Én nem hiszem, hogy visszautasítana, hisz nagyon sok múlott azon amit egyszer megtettem. - emlékeztem vissza - És ne aggódj! Téged sem hagyunk itt. - vágtam széles mosolyt. - Így szól az egyesség! - néztem a szemeibe. Egy mindenkiért... mindenki egyért! - jutott eszembe a régi mondás.