A város parkja

Újabb mosoly. Nem győzelemittas, csak gyengén csalogató.

- Gyere el ma este! - nyomtam kezébe az esti parti VIP kártyáját, mint ahogy a többieknek is. - Ígérem, nem fogod megbánni. - kacsintottam újra és keserű ízt érezve a torkomban, valaminek a hiányát, már nyúltam is hátsó zsebembe a doboz cigiért.

- Egy szálat? - nyújtottam felé a kis dobozt. Mit nekem egy szál cigaretta? Ha egy ilyen gyönyörűség este megjelenik.

Érezhette hogy kíváncsi vagyok, mert nagyon pedzegetett, de nem árulta el mi is az pontosan amit kínál, és miért cserébe? Én persze kíváncsi voltam, de nem mindenáron... azért megőszülni nem akarok a pasi mellett.
- Nos, fogalmad sincs az álmaimról, de... talán ha beavatnál mit is kínálgatsz ilyen lelkesen, és... mibe kerül az nekem ha tudni akarom, akkor előrébb jutnál - néztem fürkészőn szemeibe, melyek ugyancsak mindent elkövettek hogy elbűvöljék az akaratom...

Lassan emelkedtem fel előbbi helyzetemből, és bár úgy tűnt bekapta a horgot, azért a túlzott elbizakodottság néha óvatlanná tesz. Ezért még mindig tartottam a szemeit.

- Valami olyat mutathatok, amit álmodban sem gondoltál volna, hogy egyszer a tiéd lehet. - húzódott újra lassú mosoly a számra ahogy teljesen kiegyenesedtem. - És ki tudja? Talán egyike lehetsz a keveseknek. - kacsintottam rá, de csak egy aprót, egy kevésbé tolakodót, ahogy láttam a hátsó lába futásra kész. Kell nekem ez a lány! Egyszerűen KELL! Bármi áron! Eldöntöttem!

- Szóval? Mit mondasz? - előztem meg kissé sürgetve a nemleges válasz lehetőségét, újabb mosollyal.

Éreztem én hogy direkt csábítgat, tipikus sajt az egérnek játékot űz velem, de tény hogy jól csinálta mert a kíváncsiság részben elsiklott az akaratom mellett. Egy kis játékból még baj nem lehet. Ha úgy adódik, majd elfutok.
- Jobban járok? No fene, mégis miképpen járnék jobban? - érdeklődtem, de biztos ami biztos tettem egy hátráló lépést hogy így növeljem kissé a kettőnk közt lévő területet.

Gyenge mosoly futott végig az arcomon. Csípős kis kislány, de épp az esetem. Nem is olyan értékes a préda, ha nem kell megdolgozni érte, vagy nem?

- Neeee nézz engem szatírnak vagy bármilyen kellemetlenkedő alaknak, szabad az út ha úgy kívánod... - hajoltam meg kegyesen a messzi irányba intve magam előtt. - De lehet talán jobban jársz, ha mégis szánsz rám néhány percet. - beszélem még mindig meghajolva és úgy néztem fel a szemeibe. Mézes.. madzag.. mézes... madzag...

- Még szerencse hogy nem vagyok kertész, akkor sajnálnám a virágokat - feleltem, hangomat pedig igyekeztem higgadt egyenesben tartani, de cseppet sem bíztam a férfi mézesmázos szavaiban. - A szépségemen kívül más oka is van hogy beszédbe elegyedtünk? Vagy továbbsétálhatok anélkül hogy követnél? - érdeklődtem, bár biztosra vettem, hogy a férfi tekintetéből nem az sugárzott hogy csak így engedne lelépni. Az ilyen férfiak bókjai mögött sose a kedveskedés áll. Szóval nyilván nem a szemeim érdekelték közelről, én pedig kíváncsi voltam, ugyan kit sodort utamba ezúttal a szél.

- Épp ellenkezőleg! - mosolyogtam rá kedvesen. - Csak nézem ahogy elsápad a cseresznyevirág a hátad mögött. - tartottam a szemeit. Lehet nem akarta, hogy észrevegyem, de nagyon úgy tűnt nyert az ügy. Gyenge... és sebezhető. Éppen nekem való falat.

Kissé kezdtem unni a mászkálást, ami nem is volt csoda, hisz amennyit én már gyalogoltam, számomra ez már nem minősült pihentető vagy épp gondtalan lazításnak. Egy kis ideig jó volt, de hamar ráuntam. Gondolkoztam merre is vegyem akkor az irányt, amikor is egy idegen férfihang szólalt meg a hátam mögött, egész közel hozzám.
- Talán zavarom uraságodat itt kint? - kérdeztem, s minden igyekvésem belefektettem hogy ne tűnjön fel hogy megijesztett a férfi hirtelen felbukkanása, valamint a közelsége is. Ahogy végigfuttattam rajta a pillantásom, sem fiatal suhancnak, sem gyenge embernek nem tűnt. Inkább olyannak látszott aki tudja mitől döglik a légy, és tudja mit akar.

(utcák)

Amint a lányka elment én tovább sétálgattam. Nem volt kimondottan célom, csak úgy méregettem a terepet, a lehetőségeket, ki az akinek elszórhatok egy-két kártyácskát, ki az aki megéri a fáradságot, és mellőztem aki nem. Újabb két tündérke került az utamba, mintha csak a teremtő sodorta volna elém őket, a bájos pofikájukkal, a csinos kis... ringó csípőjükkel, egy-két kézcsók egy kedves mosoly és már hálóban is a kicsike. Eljönnek. Naná, hogy eljönnek, hisz minden kislány odavan Callum bácsiért, mindenki ismeri a nevet, és a porocskát, ami a lábaid elé emeli az isteneket.

- Jól van tündérkéim, akkor este várlak titeket! - intettem utánuk az újabb cigivel, mikor megakadt a szemem valaki máson. Micccsoda keleti szépség! Szinte simogatta az érzékeket, az a gyönyörűen ívelt áll, a mandulavágású tekintet, és az a haj... Mmmm... de rég láttam már ilyet.

- Egy ilyen gyönyörű lány miért nem költi egy hozzá illő helyen az ebédet? - léptem mögé csak csendben, mint ahogy a vadász les a prédára, és szólaltam meg a háta mögött...

(Hotel)

Út közben vettem magamnak egy szép "kis" szendvicset ami remek áron terjedelmes ennivaló volt. Azzal remekül elvoltam út közben, s mire elfogyasztottam, városnézési sétám következő állomásaként a parkba keveredtem. Egy kis séta után egy kis ösvényen kezdtem sétálni.

- Fogd már be... - mondtam nyúzottan és padlóval indultunk. Kigyilkolom ezt a kocsit. Mondjuk melyiket NEM? Na meg persze... szándékomban állt őt "kinyírni" kicsit. Csak hogy ráhozzam kicsit a frászt. Na meg a bigéit is kis híján elcsaptam, akik utánam kiabáltak, én meg csak kinyúlva az ablakon nyilvánítottam véleményt.

[Don Matheo Pizzeria]

- Oké... oké... vettem! - vigyorogtam még egy utolsót aztán fapofa. - Veled úgyis sokkal kellemesebb. - kacsintottam rá, azzal előrefordultam a szélvédő felé.

- Na mi az? Nem megyünk? - fordultam aztán megint szembe vele.

- Két lehetőséged van: vagy levakarod ezt az undorító vigyort a képedről, vagy kiszállsz és hozod a formád én meg hazamegyek a francba - mondtam kimérten. - Három másodperced van a döntésre! - közöltem. - Három, kettő...

- Még semmit se tudsz rólam... - ráztam a fejem némileg hitetlenül motyogva, de aztán nem pazaroltam erre több időt. Igaza van. Én sem tettem sokat annak az érdekében, hogy mások megismerjenek. Mert nekem így volt jó. Egészen eddig.

- Oké, akkor legyen pizza. - bólintottam én is, de akkor a távolban két csinos, nem enyhén ittas lány eléggé lenge öltözékben próbálta egymást hatalmas viháncolás közepette végigtámogatni a park egyik kavicsos útján, ami egy darabig igen elterelte a figyelmemet. - Oké, oké, jövök már... - köszörültem meg a torkomat a hangjára mikor még mindig őket figyelve kaptatott kezem a kilincsért. De aztán csak sikerült nehezen eltépni a tekintetemet és bevágódtam mellé a kocsiba.

- Mehetünk! - vigyorogtam rá teli szájjal.

- William. Ismerlek - zártam le ennyivel az illedelmes fiú témát. Valamikor... talán kissrácként, meg otthon... a szüleivel, amikor a név kötelez. Bár ez nálunk is így kéne legyen... Nos... nem volt. Sőt... mi nem s voltun a szüleinkkel. Szar ügy, e valahogy nem is vágytam rá.

- Asszem láttam valami pizzázót ide úton - bólogattam, ahogy kiértünk a kocsihoz. Kinyitottam, bepattantam, indítotam. - Mi lenne ha szednéd a szottyadt segged?

- Miért? Olyan nehéz elképzelni, hogy tudok én udvarias is lenni? - lépkedtem még mindig hátrafelé a szemeibe nézve a lámpák fényében, de akkor irányt tévesztettem és majdnem hanyatt estem valamiben.

- Hogy rohadj meg! - kaptam még vissza az egyensúlyom épp időben, hogy ne vágjam teljesen gallyra a renomémat. Vagy valami olyasmit. - Azért kösz az együttérzést! - kacsintottam rá, majd egy nagy sóhajt követően jobbnak láttam inkább a helyes irányt követni.

- Akkor bevágódunk a kocsiba és ami az irányotokba szembe jön. - rántottam meg végül a vállamat. Kb. én is ennyit ismertem. A Csónakház... a pub... na meg Adamék lakása. Ja, és persze az a remek kis kávézó ahol éppen összefutottunk.

- Te meg az udvariasság - ráztam meg a fejem. - Vagy néha azért előjön belőled a jól nevelt angol? - kérdeztem enyhe kételkedéssel. Valahogy Willt... soha nem úgy ismertem, aki tiszteli a nőket.Csak használatra vagyunk neki... Mondjuk ezt most úgy mondom, mintha én megkövezhetném érte...

- Összvissz kb. 3 napja vagyok itt, fogalmam sincs, mi merre van - közöltem vele. - Vigyázz elesel - kaptam hirtelen a számhoz a kezem, ijedtséget színlelve, mire ő tényleg majdnem eltanyált. Én meg naná, hogy elkezdtem rajta nevetni. - Béna...

- Oké! Oké! - emeltem el a kezemet - Csak udvarias akartam lenni... - beszéltem egy nagy sóhaj kíséretében, azzal előre intettem, hogy akkor induljon.

- Kisasszony... - intettem fejemmel az előbbi irányba és ahogy megindult, én is utána caplattam. - Azt hiszem egy pár hamburger jól esne. - vágtam inkább a farmerem zsebébe a kezeimet. - Imádom az amerikai hamburgert. - vigyorogtam még mindig követve. Persze nem kérdezte, de... - Szóval tudsz valami helyet? - értem be végül, és úgy fordultam, hátrálva lépkedve, de szembe nézve vele.

- Azt hittem, érzed az iróniát a hangomban, de sajnos rá kell jöjjek, hogy tényleg retardált vagy - mondtam melléérve, de ahogy a keze a lapockám és a csípőm közötti területre simult, újra megtorpantam.

- Még mindig nem kéne... - néztem végig rajta. - Mit akarsz enni?- kérdeztem ellépve mellőle, és idegesen a hajamba túrtam. Ha hiányzik egy szál cigi, ha zavarban vagyok, vagy ha nem tudok mit mondani, akkor mindig ezt csinálom. Hogy most melyik volt? Nem tudom

Elmosolyodtam a szavaira.

- Na, ugye csak belátod végre. - kacsintottam rá újabb mosollyal - És igen, nem ártana valami mert menten éhen döglök. - sóhajtottam nagyot és ahogy elhaladt mellettem a kezem a... na nem, nem a fenekére, hanem csak a háta mögé csúszott, hogy előrébb segítsem. Vagy valami ilyesmi...

- Sokkal lógsz nekem - közöltem vele, s ahogy elindult, már épp léptem volna én is, ahogy valaki megfogta a karomat. Ahogy Will hangját halottam, egyből tudtam, hogy nem élő az illető és próbáltam normális embernek mutatkozni, ami nemigen volt egyszerű. Főleg ha valami szellem szabotál éppen. A mai nap elég aktívak, aminek rohadtul nem örültem. Abbamaradhatna már vége. Csak egy kicsit. Csak egy hétre... vagy ez túl nagy kérés? mit tettem, amiért ezzel kínoznak?

A szellem a másik irányba húzott volna. Beszélt is valamit hozzám, de nem érettem, milyen nyelven. Bár valószínűleg csak nem akartam. Mindenesetre erőt vettem magamon és műmosolyt öltve elindultam utána.

- Csak azt néztem milyen szexi vagy - nyúltam a poénhoz. - Na meg ha valamit akarsz a gyomrodba, be kell ugrani valami kajáldába...

A távolban feltűnt egy alak. Csinosan riszált vagyis kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az.

- Kösz. - lépkedtem elé, és elindultam abba az irányba amerről jött. De ő megtorpant és nem jött utánam. - Nem erre van a kocsi? - kérdeztem az előbbi irányba mutatva.

Oké, kissé elhamarkodottan gondoltam azt, hogy nem fogom megtalálni. Ugyan hol máshol lenne egy park, mint nem messze a központtól? Jól van, tudjuk be annak a 3 óra szunyának, ami ma összvissz volt. Az útszélén leparkoltam é megindultam befelé. Csak meg ne bánjam!

- Örülök, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam.. - húztam el a számat egy nagy sóhaj kíséretében. Az ember a múltjától sohasem szabadul... De a következő szavai... már a nyelvem hegyén ott volt egy "Akkor kapd be!" és már láttam magam ahogy pofátlanul vissza kell kullogjak Adamhez, mert az ég világon semmi sincs nálam, de aztán megint mást mondott és kinyomta a telefont.

- Szédült tyúk! - ráztam meg hitetlenül a fejem, és zsebre vágva a telefont elindultam a szökőkút irányába. Vagy háromszor körbejártam. Már semmi másra nem vágytam, csak végre ENNI... meg eldögleni valahol. Fáradt voltam. És holnap újabb munkanap.

Oké-oké... nyugalom van! - csitítottam le a kedélyeket még kézzel is ellenkezve, hisz más se hiányozna most nekem, mint Christian. - Megígérem, jó fiú leszek... - sóhajtottam nagyot. Hát... egyszer hopp... máskor kopp.

- Hogy mit csinálnék? - szaladt a homlokomra a szemöldököm. - Minek nézel te engem? Egy aljas gerinctelen mocsok alaknak? - hüledeztem még mindig, holott régen... nagyon régen... de ezt inkább hagyjuk. - Effy, ha akarod az életemre esküszöm, hogy NEM fog bántódásod esni! - beszéltem már teljesen komolyan. Néma csend. - Vagyis akkor jössz? - kérdeztem még mindig feszülten.