Helyi utak és utcák

Miközben fél szememet a fáról lógó zacskón tartottam, Willt és a rendőrt hallgattam. Valahogy biztos voltam benne, hogy ezt nem ússzuk meg. A gyerekkori balhék ehhez képest semmiségek voltak.
Egyetlen szót sem szóltam, még akkor sem, amikor az egyenruhás elém állt és az arcomba világított. Attól féltem, hogyha megszólalok, csak még többet rontok a már amúgy is siralmas helyzetünkön.
Persze kérdezősködött, a szokásos sablon szöveget vágta az arcomba, amik a nagyfilmekben is elhangoznak. Én pedig bőszen tagadtam.
Ennél rosszabb már úgysem lehet. - gondoltam magamban.
Aztán mégis lett. Újabb rendőr jelent meg. Másik bejáraton mehetett be a bárba, de most felénk vette az irányt. Pár szót váltottak, rajtunk tartva a szemüket, majd egy nagy bólintás mind a kettőjük részéről, és már vették is elő a bilincseiket.
Itt már nem volt helye találgatásnak vagy magyarázkodásnak.
Megszívtuk.
Engem és Willt az egyik kocsiba, a nőt meg, akivel Will szórakozott még elbeszélgettek. Nem tudtam, hogy lehetséges, hogy őt nem hozzák egyből, de nem számított.
Mi így is bajban voltunk. Hatalmas bajban.

Láttam hogy hezitál, és annak ellenére, hogy a lány haja - miért is ne - beakadt a cipzáromba, próbáltam mindent megtenni, hogy észre térjen.

- Adam... Dobd már el... - suttogtam erélyesen, mire csak sikerült. Alacsony ívben repült a kicsiny zacskó, felfűzve magát az épp felettünk lógó fára. - Csessze meg... - vigyorogtam csak a csomagot figyelve és most bármit megtettem volna, ha abba tudnám hagyni a vigyorgást. De a lány az ölemben a haját rángatta... persze neki is felettébb jókedve volt... az apró csomagot, csak a szentlélek tartotta nem messze a fejünk fölött.. és Adam is lefagyott ott ahol volt. Most mégis hármunk közül ő tűnhetett a legjózanabbnak.

- Jó estét biztos úr! - vigyorogtam rá teli szájjal, ahogy megállt közvetlenül a kocsi mellett. Éles fény világított be az ablakon és azt hittem kiégeti az agyamat. - Valami baj van? - kérdeztem ahogy a barna hajkoronára világított az ölemben. - Csak egy kis baleset. - magyarázkodtam újra, de már neki is feltűnhetett, hogy a helyzet nem a legviccesebb. Mégis úgy röhögünk mint a rohadt tök.

Ekkor még mindig puhatolózott és megkerülve a kocsit Adam szemébe világított. Szimatolt mint egy vadászkutya. A rohadt életbe ez tudja mit csinál!-villant át az agyamon, de kicsit sem tudtam aggódni miatta.

Még akkor is vigyorogtam amikor már hátrakötött kézzel vittek a rendőrautó felé. A többi egyszerűen valahogy... kiesett!

Hiába volt zárva a kocsi, odamentem, és feltűnt, hogy valaki van bent. Nem tudtam eldönteni, hogy feltörték, vagy mi történhetett, ezért inkább odamentem. Ha csak egy pitiáner bűnöző, már az is el fogja riasztani, ha meglát.
De nem bűnöző volt. Willre nem igazán mondhatnám azt. Hirtelen nem tudtam mit mondani vagy tenni. Már éppen azon voltam, hogy benyögöm neki, hogy "bocs", és magukra hagyom őket, amikor felhangzott a sziréna. A kezemben volt a fű, és hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene tennem vele. Leblokkoltam, és már a szemem sarkából a villódzó fényeket is láttam.
Végül csak sikerült észbe kapnom. Nagyot lendítettem a kis zacskón, ami szépen szállt... csak nem eléggé messzire. A közeli fa ágaiban akadt fel. Ha szerencsénk van, ott is marad, és egyik rendőr sem veszi észre. Nagyon reménykedtem ebben.
Mibe keveredtem? - fordult meg a fejemben, mielőtt megláttam bekanyarodni az egyik szirénázó rendőrkocsit a bár elé. Annak rendje és módja szerint leállította a motort előttünk, és kiszállt egy kopasz, kicsit sem szimpatikus egyenruhás. Fél szemmel a fát figyeltem, ahol a kis zacskó egyre instabilabbul állt.
Csak ne ess le! Csak ne ess le!

(Triangle Club)

Célirányosan tartottam EGY bizonyos célpont felé. Lehetett volna más is, de ott a legkényelmesebb. Már útközben a zsebemben kajtattam a kulcsokat és csak reméltem, hogy Adam nem végez hamarabb. Fel se fog tűnni neki!

Nyílt az ajtó, a lány az anyósülésen, én meg a vezető oldalin. Már épp nyílt volna a szám, hogy "munkára kislány..." amikor kiszúrta az ülés melletti csomagot. Naná, hogy kellett neki! Hát.. miért is ne? Ennyi még belefér. - vigyorodtam el, és sebtiben tekertem még egy szálat.

Nem tudom mennyi idő telt el... talán egy örökkévalóság... talán csak végtelenül hosszú percek. De éreztem ahogy a lány csak az ölembe hajol és már bontja is a nadrágomat.

- Ez az... - sóhajtottam fel hangosan és még kezemben a második szállal csukódtak le a szemeim. Egyszerűen... elmondhatatlan volt amit művelt. Piszok jól csinálta. - Ez az Kiscicám, jól csinálod... - nyögtem fel ahogy éreztem egy apró ponttá zsugorodni a világot. A kezemet a hajába fűzve segítettem tovább, és újra szippantottam a cigarettából. Fejemben egyszerre kavargott minden. Érzések... az élvezet... a tompaság... és egy pillanatban úgy éreztem, mintha el hagynám a testemet. De akkor... épp akkor... valami visszarántott.

Egy ajtó nyílott az oldalamon, és ölemben a lány fejével Adam arca bámult vissza rám.

- Oh-oh... - torpantam meg hirtelen ahogy a lány se mozdult tovább, és tudtam, hogy most bajban vagyok. De még MEKKORA bajban! És még ekkor jöttek csak a szirénák.

Hirtelen villant az agyam, még mázli, hogy azért annyira még észnél voltam.

- Adam! A fű! - kiáltottam fel félhangosan, és felkapva a csomagocskát a két ülés közül, a kezébe nyomtam, hogy hajítsa el minél messzebbre. Ha itt megtalálják.. Lesittelnek!

- Köszönöm… köszönöm… - hajlongtam bőszen az utolsó darabkával a számban a tapsviharra, és kicsit el is vesztettem az egyensúlyomat. Kicsit? A lényeg, hogy sikerült megállnom. – Önöknek is kösz. – hajoltam újra nagyot szinpadiasan levágva hirtelen a fejemet az épp arra sétálóknak, de nem tűnt jó ötletnek. A világ kissé megborult helyettem.

Percekig tartott, amíg nagyokat nyelve sikerült nagyjából a helyére tennem a dolgokat és rájöttem, hogy azt hiszem jobb, ha kerülöm a hirtelen mozdulatokat. De aztán beszélni kezdett, és nem kis koncentrációba került, hogy a vigyorán keresztül megértsem a szavakat.
Nem ment. Újdonság. Majd legközelebb jobban figyelek!

- Majd holnap megbánod… - vigyorogtam az arcába, ahogy az az egyetlen szó mégis megragadt. – Viszont most… - sóhajtottam nagyot. – Vár az éjszaka! – vigyorogtam, és szemem egy pillanatnyi behunyásával megpróbáltam összeszedni magam. Koncentráááálj! Koncentrááálj! – Menni fog! – tört ki belőlem újabb vigyorral, azzal odalépve Adamhez nagyot csaptam a hátára és kiválasztottam a helyes irányt.

- Arra megyünk… - szakadt ki belőlem, és a nem is olyan távolban villódzó fényes neonfények felé mutattam. The Triangle Club. OTT a helyünk!

Azzal megindultunk a hívogató fények felé.

(The Triangle Club )

Csak hallgattam a sok baromságot, amit fecsegett, és nevettem. Nagyon jó érzés volt, hogy egyetlen értelmes gondolat sem volt a fejemben.
Ellöktem magam a kocsitól, amikor Will kikerült a látóteremből, és megpróbáltam egyenesen megállni. Körülbelül fél percig sikerült, aztán inkább úgy döntöttem, hogy a közeli fal mellé ülök. Úgy sokkal biztonságosabb.
Onnan figyeltem Willt, hogy megpróbál végigsétálni a kocsi tetején. Egy átlagos estén már régen leráncigáltam volna onnan, de ez nem volt átlagos este. Amikor végül leugrott a földre, azt hittem, hogy el fog esni. De nem. És ezt úgy éreztem, meg kell tapsolni.
Elég hülye fejet vághattam hozzá, mert két arra járó eléggé megbámult minket, de hamar tovább is mentek. Még szerencse.
- Tudod Will... - kezdtem bele, és hiába készültem egy komoly bejelentésre, a vigyor nem fagyott le az arcomról. - ... már bánom... - elkapott a nevetés. Képtelen voltam abbahagyni, de még ha másképp is lett volna, és képes lettem volna beszélni, már akkor is elfelejtettem, hogy mi volt az a komoly dolog, amit közölni akartam.
Inkább feltápászkodtam a faltól - valljuk be, nehezen ment - és Willre néztem.
- Mehetünk. - jelentettem ki.

- Nem... Még nem... - figyeltem a fejét ahogy rám nézett. Vicces volt. Hogy miért? Fogalmam sincs. De tetszett. A következő szavak rántottak vissza az életbe. - Az most nem fontos. - vigyorogtam már újra az égre és jó nagyot szippantva utoljára, nagyon lassan, karikákba fújtam ki a füstöt. - S... O... S... - kommentáltam a füstjeleket - Na, most már az indiánok megtalálnak. - beszéltem, de minek? Mégis piszokmód szórakoztatott. Nagyot sóhajtottam. Csak élveztem ahogy az oxigén megtelíti a tüdőmet. Az a sok ici-pici oxigénrészecske végigcsiklandozza az egész a légcsövemet. És erre már tényleg röhögnöm kellett.

- Na, azt hiszem ebből elég lesz. - tápászkodtam fel, és megtalálva a helyes irányt felugrottam a kocsi motorháztetejére.

- Hogy hová megyünk? - tettem egyik lábamat a másik elé, szépen... kimérve... persze ez nem ment olyan könnyen. És arra is vigyáznom kellett, hogy ne boruljak le. De nem túlságosan érdekelt. Ahogyan az sem, hogy épp egy kocsi motorházán járkálok. A SAJÁT kocsink motorházán! Rop-rop...-sírt fel a hideg fém a lábam alatt - Egy olyan helyre... - borultam meg kissé, de ez is rohadtul szórakoztatott. Kicsit túlzásba vittem. Nem baj. Már jó ideje, nem szívtam. - Szóval egy olyan... helyre megyünk... - léptem fel nem kis nehézségek árán a kocsi tetejére, újra próbálván koncentrálni hogy 1. fenn tudjak maradni, 2. hogy elérjek a másik végéig. De aztán fél úton meggondoltam magam. - Olyan helyre... - lépkedtem már a szélvédőnél. - Ahol ROHADT JÓ lesz! - ugrottam... vagy inkább estem (?) le újra a motorháztetőre. Féktelen röhögésbe kezdtem. És ahogy hallottam Adam is remekül szórakozott.

- Igen. Megmondtad. - feleltem vigyorogva.
Már szívtam volna a következőt, amikor elvette tőlem a jointot. Tettetett sértődöttséggel néztem rá, de képtelen voltam haragudni.
- Még szép, hogy tetszik. - mondtam, és a kocsinak támaszkodtam.
Ha nem kell figyelni arra, hogy talpon maradjak, sokkal jobban el tudok merülni... a semmi bámulásában.
- Még mindig nem árulod el, hova is megyünk ezután? - kérdeztem felé fordítva a tekintetem, majd odanyúltam az újra felém tartott szálért.
Újra nagyot szívtam, és már kifejezetten élveztem a mozdulatot is, nem csak a hatást. Volt benne valami varázslatos és sokat ígérő. Tetszett.
- Honnan szerezted? - kérdeztem meg végül, amikor visszaadtam Willnek a jointot.
Nem tudom, miért érdekelt a dolog. Nem terveztem, hogy szerzek otthonra vagy hasonló... csak tudni akartam.

- Csak lasssan... csak lasssan... - nyúltam volna felé, hogy hátba vágjam, de akkor félrelökött és én lassan elvigyorodtam. - Oooké... - vigyorogtam - Ez az fiú... jól csinálod... - vigyorogtam tovább, a második már mélyebb szippantásnál és szabad szemmel is láttam ahogy az arcán kisimulnak a ráncok. - Ugye mondtam én, hogy jobb lesz... így már sokkal jobb... - nyugtáztam magamnak is vigyorogva, de mikor újra szívni akart, kivettem a kezéből a szálat. - Ennyi elég lesz... nem akarom, hogy teljesen kiüsd magad... - vigyorogtam azzal újra nagyot szippantottam és lehunyt szemekkel csak élveztem ahogy mintegy forró lávaként áramlik végig végtagjaimban a zsibbadt tompaság. A világ belassult... de én remekül éreztem magam. És ahogy elnéztem Adamet is elvarázsolták a csillagok.
- Tetszik mi? - kérdeztem még mindig vigyorogva azzal hanyatt vágódva a motorháztetőn én is az eget fürkésztem. - Jó is ha hozzászoksz, mert ahová viszlek még jobban fog tetszeni. - vigyorogtam még egy slukkot húzva. - Na tessék még egy, de aztán vége! - tartottam felé a szálat. Én sem akartam itt elköpni a józan eszemet, de azt meg pláne nem, hogy ő kidőljön. Hosszú még az éjszaka! És élvezetekben gazdag...

Hallgattam, amit mondott és éreztem, hogy egyre jobban sikerül meggyőznie. Nem voltam jártas ilyen dolgokban. Talán szerencsére. Viszont ettől úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit a bátyja visz bele a rossz dolgokba. Régen nem zavart a dolog. Teljesen jó volt úgy.
Készségesen nyújtottam felé a szálat, amikor úgy döntött, hogy inkább ő kezd. Nem tudom, hogy mire számítottam, mi fog történni. De... semmi különlegesen nem történt. Will csak vigyorgott tovább elégedetten, és... én is erre vágytam.
- Legyen. - mondtam egy újabb percnyi csend után.
A jointért nyúltam, és egy fél pillanatig megint megfordult a fejemben, hogy hülyeséget csinálok. De már nem érdekelt. Lesz, ami lesz alapon nagyon szívtam belőle, és... elfogott a köhögés. Valahogy úgy, mint sok éve, amikor a cigivel próbálkoztunk. Will már nyújtotta felém a kezét gondolom, hogy elvegye a szálat, vagy csak hogy hátba veregessen, de egy mozdulattal elhárítottam. Amint csillapodott a köhögés, újra megpróbáltam. Valamivel már jobban ment. Furcsa érzés volt. Mintha... egyszerűen elszállt volna minden gondom. De a legjobb az egészben az volt, hogy teljesen eszemnél voltam.

- Figyelj rám haver... - kaptam el átölelve a vállát és kissé közelebb hajoltam hozzá. - Felnőtt ember vagy. El tudod dönteni mi a jó neked. De! Azt mondtad, ma bulizunk. És azt is tudod, hogy soha nem tennék veled olyat amit te nem akarsz. - ráztam meg kicsit a vállát - Én azt mondom... felejthetetlen élmény lesz! Csak... egyszer. És hidd el én vigyázok rád. - vigyorogtam ahogy ő még mindig csak feszülten bámulta a kezében a szálat.

- De tudod mit? - gondoltam aztán egyet. - Majd én elkezdem. És akkor majd.. te eldöntöd! - vigyorogtam kikapva a kezéből a szálat és gyújtva az öngyújtót már nagyot is szippantottam. Egyszerűen isteni volt! A régi időket idézte. Christiannal és... De ez most nem a nosztalgiázás helye. Újra felparázslott számban a joint vége, és egyre inkább éreztem, ahogy lassan szétárad az ereimben. Minden olyan könnyeddé vált. Olyan tökéletes...

- Na? - vettem aztán ki a számból és tartottam felé a végét. - mint mondasz... - sóhajtottam egy kellemesen lassút és nagyot.

Figyeltem Will minden mozdulatát, és nem szóltam egy szót sem. A szőke lány emléke a semmibe tűnt szépen lassan.
- Nem tudom Will. - mondtam. - Lehet, hogy gyerekesen hangzik, de nekem ez sok. Sosem próbáltam... Nem tudom, mennyire lenne okos dolog most elkezdeni.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pörgette meg az agyam a fű látványa. Nagyon is csábító volt, hogy legalább egyszer megpróbáljam, de ez már nálam túllépte a "normális" bulizás határait. Vagy legalábbis nagyon közel járt hozzá.
Viszont ahogy néztem Will vigyorát, egyre jobban kezdtem neki hinni. Nem úgy ismertem, mint aki hazudik. Meg amúgy is, mi oka lenne rá? Hiába diktálta a józan eszem, hogy nagyon nem lesz ennek jó vége, mégis... fontolóra vettem a dolgot.

Amint csapódott a kezemben a kulcs, kinyitottam az ajtót, és valóban megtaláltam a gyújtót kiesve az ülés mellett.

- Meg is van.. - mosolyodtam el, azzal kikapva Adam kezéből a zöldet, behajítottam a kocsiba. Egyelőre egy szál elég lesz.

Visszazártam azzal felé tartottam az öngyújtót.

- Tessék. - mosolyogtam. - Tied az első kör. - néztem a szemeibe. Nem moccant. - Ugyan már, Adam. Nem lesz tőle semmi bajod. Hidd el. - mosolyogtam - Régi motoros vagyok már. Csak egy kicsit... lelazít mielőtt tovább megyünk. - vigyorogtam.

Valahogy kimaradhatott pár perc, onnantól kezdve, hogy a szőke visszatartott, egészen addig, amíg Will nem pofozott meg egy kicsit.
- Igen. Vagyok. - mondtam, de még mindig a bent történteken járt az eszem. - Hú. - nyögtem ki végül, de ettől függetlenül az arcomon hatalmas vigyor jelent meg.
Kicsit megráztam a fejem, hogy ne tűnjek teljesen idiótának, és Willre emeltem a tekintetem. Összevontam a szemöldököm, majd egyből tiltakozni kezdtem.
- Kösz, elég volt az italból... - kezdtem, de aztán rájöttem, hogy nem alkoholra gondolt.
Nyújtottam a kezem, mire ő belenyomta a zacskót. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett. Egy dolog az ivászat, de a fű... Megfogadtam, hogy minden lehetőséget megragadok, de az azért kezdett sok lenni.
Kihalásztam a zsebemből a kulcsokat, majd a kezébe nyomtam őket. Aggódva pillantottam végig az utcán. Hiába az ital, ha egy adag fűvel ácsorgok az utcán... nem a nyugodtság járja át a testem.

(Billiárd Club)

Még mindig Adam ábrázatán nevettem, ahogy a szőke lazán lesmárolta, de közben egyre csak húztam magam után, el a klub közeléből. Nem hiányzik még egy kör a kidobókkal.

- Látod-látod? Ha hamarabb engedsz akár még tovább is húzhattad volna. - vigyorogtam megveregetve a vállát, de még mindig úgy nézett ki, mint aki azt se tudja hol van. - Hahó! Észnél vagy? - kérdeztem kissé megpofozva. Hatott. - Na gyere, ne búsulj, van itt még valami a számodra ami lelazít. - vigyorogtam és a kocsi motorházának dőlve elővettem a zsebemből az "arany tartalékot". Szépen... lassan... csavartam fel a papírkát az isteni zamatú zölddel, majd a kezébe nyomtam. - Ezt fogd meg! - parancsoltam rá, ahogy éreztem a jobb egyenes okozta vércsíkot végigfolyni az ajkamon. Eddig is éreztem, hogy rohadtul fáj... de már nem fog sokáig. Zsebemben a gyújtó után kutattam de úgy néz ki kieshetett a kocsiban.

- Adnál egy kulcsot?- tartottam felé a tenyeremet kérőn.