A birtokhoz vezető bekötő út

(Kis ház)

Már messziről láttam őket. De aztán.. nem is tulajdonítottam nekik túl nagy jelentőséget. Ez nem az én asztalom. Tesznek amit tesznek, és amit ahogyan akarnak. Nem az én dolgom. Ezért csak magam elé bámulva lépkedtem tovább.

Elérve a fickót Effy már javában bőgette a motort. nem tudom mi volt ami lezajlott közöttük, de én csak egy bólintással köszöntöttem, azzal beugrottam a lány mellé.

- Itt vagyok. - csaptam be az ajtót magam mögött. - Mehetünk? - kérdeztem meg én tőle, holott ő ült a volán mögött. Látszott rajta, hogy feszült, mégsem törődtem vele. Ez egy ilyen nap volt. A feszültségek napja. És én újabb biztató mosollyal jeleztem felé, hogy taposson a gázba...

(Ch utcái)

https://www.youtube.com/watch?v=n-EFcdxTEwE

Nem feleltem a szavaira. Úgy éreztem nem vagyunk már óvodások, hogy most ezen leálljunk vitatkozni. De aztán hátrálni kezdett és én... én csak szótlanul álltam és hagytam. Így lesz a legjobb. Nekem is... de főleg neki.

Mikor a hátam mögé nézett a messzi porban láttam a lépteket. Ellenálltam hogy elfintorodjak, végülis mi értelme lenne, és ahogy elment mellettem és rám mosolygott, egy fejbólintással azért megadtam a tiszteletet.

Még mindig a szemeit néztem. Már ott volt előtte a homályfoltos üveg, én mégsem tudtam levenni róla a tekintetemet. Hülye vagy Graham! - veregettem meg a vállamat fejben, de onnan már egy szót sem szóltam. Csak figyeltem. Utolsó pillanatok, a hosszú hajú beugrott melléje, és a hangosan felcsikorgó kerekek mellett tonnányi porvihar repült a levegőbe. Aztán eltűnt. Még egy darabig figyeltem a felkavargó port, de aztán letettem róla, és visszaültem a kocsiba. Szép este volt. Csodálatos. Csendben végigfutott egy mosoly az arcomon, azzal beindítottam a kocsit és visszaindultam... hát haza...

(udvar)

- Úgysem fogsz... - mosolyodtam el, ahogy leporoltam a fenekem és inkább kihúztam a kezéből a kezem. Jobb lesz ez így. Jobb lesz! Jobbnak KELL lennie. Nem hagyhatom, hogy itt ragadjak... Haza kell mennem szépen, oda, ahova való vagyok.

- Nekem... Még vissza kell mennem Niah-ért - mondtam ki végül a kocsim felé hátrálva. Megy ez, megy ez. Fasza vagy Jensen, csak így tovább! - És tényleg... Neked is kösz mindent - utaltam a combomra. Viszont ahogy hátráltam, már láttam közeledni egy alakot, akit úgy sejtettem, az én potyautasom. - Vagy mégsem kell visszamennem... - mondtam csak úgy magamnak, mégis Graham hátra nézett.

- Ég veled, Graham - mosolyogtam rá kissé bánatosan, de azonnal bevágtam magam a kocsiba és ahogy beindítottam kicsit megtúráztattam a motort... újabb megnyugtató mozdulat. Graham engem nézett a szélvédőn keresztül, de így már jobb volt. Könnyebb. Ezért is mosolyogva dobtam felé egy puszit amit ő a levegőben elkapott, ezt még láttam, mielőtt helyben megforgattam volna a kocsit az összes port fölvéve és csak dühösen felbőgve a motor újra meg újra jelezte Niah-na, hogy igyekezzen.

Fel sem tűnt ahogy szótlanul állok. Vagyis guggolok, de ez részletkérdés. Csak hallottam a fülemben visszacsengeni a szavait, és ezen talán el is gondolkoztam. Tényleg így lenne? Ha majd elmegy... és nem látom többé... jó darabig, észre sem fogom venni, hogy nincs itt? Nem tudtam. Talán éppen ezért volt, hogy egy szót sem szóltam.

Mégis ő volt aki "felébresztett". Vagyis az ajkai, ahogy egyre közeledtek és én nem tudtam ellenállni neki. Éreztem ahogy lassan lecsukódik a szemem, és onnan már nem volt más, csak az a finom, és tompa hatás, ahogy az én ajkam is felbátorodva csúszott a dereka mögé a kezem, és rántotta magamhoz hirtelen. Nem voltam durva. és jószerével azt sem tudtam, mit cselekszem. Csak egyszerűen tettem amit tennem kellett. Amit úgy éreztem...

Emlékszem én voltam az aki elvált tőle. Nem, nem kaptam észbe csak... éreztem, hogy megint zuhanok, és csak egy vékony ág volt a kapaszkodó...

- Azt hiszem jobb lenne ha most... - kezdtem bele, de nem fejeztem be. Csak megköszörültem a torkomat és lassan emelkedve talpra a kezéért nyúlva őt is felsegítettem.

- Hívni foglak. - mondtam ki a végszót bólintva.

"Miért teszel... Miért akarsz tönkretenni?" - kérdeztem volna tőle. Teljesen összezavart. Ő maga is, de a szavai annál inkább. Mégsem tudtam ilyenkor nemet mondani neki, amikor kellett volna. Csak sodródtam vele és hagytam, hogy ide-oda cibáljon. Ellök, de aztán valamiért mégis visszahúz utána, én meg vagyok olyan hülye, hogy nem röhögök a képébe és hagyom ott a francba. Mert ezt kéne. Nem szabadna hagynom ezt...

- Most még... mert még itt vagyok... mert még nem libbentek vissza a dolgok az eredetibe... - mosolyogtam el keserűen, tán bekönnyezve egy pillanatra a szemem, de aztán vissza is állhatott. Magam sem értettem, honnan ez az egész és ha most más ül itt én meg állok magunk mellett, hát megvesznék a röhögéstől, aztán ötször behánynék ettől a nyáladzástól.

- Úgy legyen, lovas fiú - mosolyodtam el. Muszáj voltam valahogy... visszarázódni, még ha úgy éreztem, hogy most ez így jó nekem, hogy ülök itt az út szélén őt nézve. Valahogy mindig elvesztettem a kontrollt, ahogy most is. Csak akkor esett le, mit csinálok, amikor már kihúzva a hátam, hogy fölérjek hozzá, az ajkaihoz, csak hogy újra érezzem csókja ízét a számban.

Fogós kérdés. Azt hiszem ez volt az, amit én is vagy percenként feltettem magamnak. Mégsem láttam a válaszokat. Nem kaptam választ csak egy... "Ez van." dolgot itt a fejemben.

Valahol akkor tértem újra észre, amikor éreztem a keze a hajamba siklik. Hiába akartam ellenállni, képtelen voltam nem lehunyni a szememet. A kurva életbe! - fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, és tudtam, hogy MOST, azonnal kell cselekednem, mert kezd újra visszahúzni az a mély gödör. Ezért eldobva a füvet, a kezem a kezéért, nyúlt és lassan nyitva meg a szemem, húztam magam elé előre.

- Látni akarlak... - csúszott ki véletlenül, és két kezembe fogva a kezét az ajkamhoz emeltem, hogy újra megcsókoljam. Ezt hangosan is kimondtam?? BASSZA MEG! - Hívni foglak. - tompítottam bólintva.

Nem akartam én ezt a dolgot. Ezt a... búcsúzkodás dolgot. Csak rosszabb lesz tőle minden. Azt hiszem, még motyogtam egy 'köszönöm'-öt, de már ebben sem vagyok biztos. Finom puha ajkai az enyémen állapodtak meg. Meglepett. Nagyon is. Főleg az előzőek tekintetében, s ahogy visszahúzódott, valahogy önkéntelenül emeltem a kezem a számhoz.

- Graham... - kezdtem bele lehunyva a szememet. De nem tudtam folytatni. - Miért? - néztem a szemeit kérdőn. - Miért nem tudsz csak úgy elengedni? - Igazából a nagyobbik kérdés az volt, hogy miért hagyom, hogy elszédítsen? Mikor ez az egész... halálra van ítélve. Hiába is akarnék tőle bármit...

- Megmondtam, hogy nem zavarlak... - futtattam ujjaim a nyakából a hajába. Már csak akkor vettem észre, amikor ott voltak. - Békén hagylak, nincs szükséged erre a káoszra... Hm... - mosolyodtam el valahogy szintén tudat alatt. - Ha látni akarsz, a számomat tudod...

(udvar)

Emlékszem először egy szót sem szóltam. Ő sem szólt, hát leguggoltam elé, vele szemben és egy letépett fűszálat kezdtem forgatgatni a kezemben.

- Sikerült. Kész az autód. Elmehetsz ha szeretnél... - bólintottam a szemeibe fúrva a tekintetem. Azt hiszem itt elidőztem kissé, de aztán újra cselekedtem. Kezem lassan nyúlt az álla alá, és megemelve, továbbra sem engedtem el a szemeit. Lassan közelítettem hozzá és lehunyva a szemem egy lágy csókot leheltem a szájára.

- Köszönöm, hogy itt voltál. Hogy velem voltál. - tartottam még mindig a szemeit - Nagyon sokat jelentett. - próbáltam meg fürkészni néhány pillanatig, de féltem, ha sokáig időzöm vagy felpattan és otthagy, vagy én leszek az aki képtelen végigmondani. Ezért folytattam. - Nagyon sokat jelentesz, és... remélem, hogy látjuk még egymást. - mosolyodtam el, de nem vidáman. - A számodat meg elteszem. - bólintottam neki, vagy talán magamnak? Rejtély. - Te pedig tudod hol találsz... - találtam vissza a szemeibe. Azt hiszem én mindent elmondtam amit mondhattam. Mindent átadtam, amit adhattam. Innen már csak rajta múlott minden. Reméltem, hogy nem lesz haragos az az... elválás...

[Udvar]

Ő elindult az egyik irányba, én meg egy teljesen másikba. Átmásztam a fehér kis kerítésen kb teljesen leszarva, hogy esetleg nem lenne szabad. Jó messzire elgyalogoltam és lefekve a fűbe vettem elő a gyájtómat és elkezdtem vele játszani. A tűz fölött húzkodva az ujjaim, majd egyszer ráfázok... Egy idő után a kitépkedett füveket kezdtem gyújtogatni, de nem tűnt túl jó szórakozásnak. Találtam jobbat. Egy a kezemen vándorló hangyát kezdtem terroeizálni a tűzzel. Amikor meghalt egy újabbat. Csodálatosan lekötötte a figyelmem. Kis nyomorult hangya. Hogy rohan aztán én meg vigyorogva pörkölöm meg.

Úgy az ötödik hangya után már rágyújtottam és úgy néztem a felhőket, de nem láttam őket. Semmit nem érzékeltem... És ez így jó volt. Nagyon jó. Valahogy mégis... talán meghallottam az én igaz szerelmem, a kicsike autóm dorombolását és azért kötöttem ki a poros út mellett üldögélve valahogy úgy közelítve a fél doboz cigi elpusztításához. Csak néztem magam elé. Talán valami isteni csodára várva, amikor két láb tört be a látószögembe.

Elment mellettem. Láttam az arcán a tanácstalanságot, de tökéletesen megértettem. Ezért nekem is utánaindultak a lábaim. Lesz ami lesz. Én mindig ezek szerint a szabályok szerint értem. Nekem ebben nem volt semmi meglepő.

(Udvar)

- Nem tudom - vallottam be őszintén. - Talán nem rossz, csak... - nem igazán tudtam, hogy hogyan fejezzem ki magam szavakkal. - Mindegy. Menjünk, aztán majd meglátjuk mi lesz - még egy kis ideig álltam ott és néztem a semmibe, majd elindultam. Már jóval lassabban, mint eddig, de mentem. Próbáltam felvenni azt a stílust, ahogy szoktam viselkedni mások előtt. Nem sok sikerrel, de nem adtam fel. Biztos voltam benne, hogy mikor meglátom majd a többieket, kapásból menni fog a színészkedés, ahogy eddig mindig.

Megtorpant. Ezért én is megálltam.

- És az... rossz? - kérdeztem vissza hátrafordulva. Nem ismertem a részleteket, de nálunk a tűz mindig a közösséget jelentette. Az otthon melegét. Persze lehet hogy így nehezebb egy ilyen incidens, de végtére is... ezért jöttünk ide. Vagy nem? Hogy felbolygassuk az állóvizet.

Teljes gőzzel járt az agyam, ahogy az ismeretlen kocsit vizsgáltam. Biztos voltam benne, hogy amíg itt voltam, egyszer sem láttam. Nem valószínű, hogy valamelyik munkás nyert a lottón és ezzel jött vissza.
- Itt sem szokás az út közepén parkolni - mondtam kicsit megkésve, ahogy utána indultam. Nem sokat kellett menni, hogy meglássam a fényt. Pontosabban a tüzet.
- Buli van - jegyeztem meg és akaratlanul is megálltam egy kis időre. Nem tudtam, hogy most ennek örüljek, vagy ne. Nem éppen vágytam a társaságukra. Főleg, mert nem voltam benne biztos, hogy jól tudom játszani a szerepemet, miszerint 'minden rendben'.

(utcák)

- Hm. - csodálkoztam el - Oké. - döntöttem el magamban megnyitva a kocsi ajtaját. A fiú nem mozdult. Még az ital hatása lenne? Azt hiszem.

- Azt hiszem innen gyalog kell mennünk. Gondolom. - néztem bele a sötétségbe vesző köves útra, azzal kifizettem a taxit. Ha úgyis itt alszom... Remélhetőleg.

Addigra már Alex is mellém ért és a taxi, lassan fordulva meg a hátunk mögött elporzott a köves úton. Sötét volt. Csend. Tücskök ciripelése és az útszéli fák mögül ezernyi apró nesz. Szerettem ezt az érzést.

- Szóval itt mindig az út közepén parkolnak? - vizslattam körbe a sötét színű kocsit de nem láttam rajta semmi különösebb ismertetőjelet. Egy biztos volt. Fura látvány egy ilyen egy farm útján. Mindenesetre megrántottam a vállamat.

- Akkor megyünk?- kérdeztem hátrafordulva ahogy ő még mindig az autó háta mögött ácsorgott. - Talán jót fog tenni egy kis friss levegő. - mosolyodtam el. - A mozgás mindig kitisztítja a fejeket. - fűztem még hozzá majd végre megindult.

Elnevettem magam.

- Nem mondom, hogy nem. - vigyorogtam visszaemlékezve a régi vadászidőkre. De szép is volt akkor az élet. - Készülj! Indulunk... - forgattam meg újra a lovat, azzal a helyes irányba állva lassú vágtába kezdtem.

(Udvar)

Ki sem nézném belhle, hogy ekkora erő van benne, deeee. Nagggyon nagyon tetszett. Hát még amikor közölte, hogy karoljam át. Amúgy is megtettem volna, de ahogy a ló mocorogni kezdett, a pillanat töredék részébe se telt, hogy karjaim köré fonódtak. Amint a ló megnyugodott, én is kiélveztem a dolgot. Még csak a nevét sem tudtam, de az agyam eldobtam tőle.

- Oh, nekem nem probléma - mosolyogtam rá, ahogy felém fordult. - Azt hiszem nem fogok leesni - biztosítottam és kicsit erősebben fogtam, mellkasom teljesen a hátához érve. De még nem indult, én pedig a vállára helyezve az állam szólaltam meg.

- Na mi lesz? Megyünk, vagy élvezed még, hogy fogdoslak?

Felnevettem.

- Túléled! - vigyorogtam rákacsintva, és ahogy a kezemben éreztem a kezét, egyetlen óvatos mégis hirtelen mozdulattal emeltem meg. - Kapaszkodj belém! - beszéltem útközben és ahogy a vállamba kapaszkodott, a következő pillanatban már fenn is ült mögöttem.

- Viszont most muszáj leszel átkarolni... - beszéltem hozzá, de... - Hou... hou... hou... hou... - nyugtattam meg a lovat ahogy ficánkolni kezdett. Egy pillanat alatt éreztem a kezeit a hasamon. Elvigyorodtam. - Bocs aaa... az öltözékemért. - fordultam félig hátra. - Erősen kapaszkodsz? - kérdeztem még mielőtt elindulnék.

- Tisztában vagyok vele, otthon összefutni néha egy-két lovas rendőrrel - mosolyodtam el. És még mindig győzködött. Végül nem is tudom, mi győzött meg, a hangja... a szemei... vagy talán a mosolya. Vagy mindez összessége. A lényeg, hogy a kezére pillantottam, ami ott volt előttem, majd újra a szemébe és végül megfogtam a kezét.

- De ha ideje korán holtan végzem, számíts a bosszúmra - néztem rá alig bírva ki, hogy ne mosolyogjak, összehúzott szemekkel.

- Ne szórakozz már! Ez csak egy ló! Nem valamiféle tyrannosaurus. - nevettem, továbbra sem tágítva. Más se hiányzott mint hogy majd fél órát gyalogoljon. - Na gyere! Segítek! Nem lesz bajod. Ígérem... - mosolyodtam el a szemeibe. Újabb kifogás. És én megelégeltem.

- Mondtam, hogy segítek... - hajoltam még lejjebb szinte már a mellkasa előtt tartva mélyen a kezemet. Csak arra vártam, hogy megfogja. - Nem harapok. - tettem hozzá halkan a szemeibe.

Figyeltem, ahogy letörli a vért, majd a nadrágjába keni. Valamiért az volt a gondolatom, hogy szívesen lenyaltam volna a testéről. Milyen beteg perverzióim vannak már? - lepődtem meg saját magamon.

- Én? A lóra? Neeeem - ráztam meg a fejemet. - A végén még a földön végzem. De tényleg... Látom a szemén hogy legszívesebben megenne - mondtam, de ő nem tágított. A keze továbbra is kinyújtva felém, a szemeit meg bénítóan az enyémbe fúrta. Dölöljek meg, ha nem tudatosan csinálta.

- Azt sem tudom hogy kell fölülni rá - találtam még kifogást a hajamba túrva kicsit zavartan, de nem tudtam eltépni a tekintetem. Visszanyal a fagyi... Vagy valami ilyen.

- Nem tudom mi baja van, de nem szokott így viselkedni. - értetlenkedtem- Biztosan valamit érez. - ráncoltam a szemöldököm - De ne félj tőle. Egyébként kezes jószág. - mosolyogtam. Kivéve amikor nem az. De ezt már nem tettem hozzá hangosan. Ám akkor a mellkasomra mutatott és én magamra néztem.

- Hogy mi? Jaaa.. hogy ezek. Rosszabbnak tűnik mint amilyenek. - töröltem le a vért és már látszott is hogy csak egy karcolás. - Csak az ágak. Ne is törődj vele. - mosolyogtam újra. Furcsa volt ez a lány. Mondhatni. Mégis valahol üdítő...

- Szó se lehet róla! - tiltakoztam a következő szavaira - Gyere! Elviszlek. - nyújtottam lehajolva felé a kezemet. Nem reagált. - Messze van! - tartottam még mindig már valamivel közelebbről a szemeit.

- Azt hiszem, a lovad nem szívlel engem... - jegyeztem meg, ahogy az állatot nyugtatta. Angol létemre még soha nem lovagoltam, pedig megtehettem volna. De valahogy most sem tűnt csábítónak a gondolat. Mondjuk... Naaa, ezt most fejezzük abba. Nem foroghat minden gondolatom akörül. De várjunk! Dehogynem! Nem kérhet senki számon...

- Azok a sebek... Eléggé ramatyul néznek ki - mutattam a mellkasa felé. Talán a kelleténél tovább felejtettem ott a szemeimet. De aztán visszavánszorogtak a szemeihez. Nem segített sokat.

- Bármennyire meglepő, nem az a fajta lány vagyok, akinek kisnotesz a feje - jegyeztem meg. Mondjuk... - Talán az otthoni számot tudom... - mondtam elgondolkozva félhangosan. Ha Chris nincs nagyon kiütve, amire az esély kb nulla. - Öhm... akkor... én... Menj előre - mutogattam összevissza, de nem tudtam nem mosolyogni, ahogy ránéztem

- Hogy mi? - ugrott a szemöldököm a homlokomra, de aztán elnevettem magam. - Nem. Nem hiszem... - vigyorogtam, de akkor tovább beszélt. - Értem. - fordult megint félfordulatot a lovam. - Nyugi már kicsikém, nyugodj meg... - hajoltam le megpacskolni a nyakát. Fogalmam sem volt róla miért ilyen nyugtalan. Talán valamit érzett.

- A farmon van telefon. - intettem a tanya felé. - Ha gondolod onnan hívhatsz segítséget. - emeltem meg az egyik szemöldököm.

[Autóutak]

Mintha valami mozgást hallottam volna, de nemigen voltam ijedős. A drog megtanít rá. Többnyire a saját agyad képzi a hangokat, ha meg mégsem, akkor úgysem érzékeled. De amikor egy ló jelent meg mellettem, kicsit hátrahőlöltem. Azért ez kicsit durva flash lenne. Naná, hogy nem gazdátlan volt, egy igen jóvágású pasi ült rajta, félmeztelen. Aww. Kiccccsittt. De több sebből vérzett, bár ez nem nagyon rontott az összképen.

- Csak nem a herceg lovon? - kérdeztem elmosolyodva csak magamnak motyogva. - Öhm, bocs... Nem parkolok, csak megadta magát - húztam el a számat a zsebembe mélyesztve a kezeim. - És a telefonos segítséget is kilőve - tettem hozzá. Meglepően normálisan tudtam beszélni, attól függetlenül, hogy nem épp a szemei vonzották a tekintetem. Bár azok is... Egy kicsit.