Autópályák, autóutak

II.Cassie (kezdőírás )

Újra a város felé tartok, vissza, az otthonom felé. Bár nem hiszem, hogy az "otthon" lenne éppen a legmegfelelőbb szó.
Megint eltűntem, talán túl sok időre is. Hát igen, ez van, és így kezelem a problémákat; elfutok előlük. Csak kicsit akartam egyedül lenni, messze ettől a várostól, az új élettől. Csak...sok volt egyszerre. Anya halála, a Kör, ez a varázslás dolog... Nem akartam hülyeséget csinálni, inkább eljöttem. Bár lehet, így csináltam nagyobb hülyeséget.
Ideje volt már visszajönni. Egy részről, pocsékul éreztem magamat, amiért szó nélkül leléptem. De vissza kellett jönni, nem akartam cserben hagyni a kört, az új barátaimat, a Nagyit... és Josht sem. Képzelem, mennyire utálhat most. Megbocsájthatatlan az, ahogy otthagytam. De reménykedni lehet, nem? - mosolyogtam szánalmasan. Mindent meg kell tennem, hogy megbocsásson - megint. Nem tudnám elviselni azt, hogy nem beszélhetek vele többet. Az igazság az, a fő ok amiért visszajöttem, az Ő. Az első utam, hozzá fog vezetni. Túl sok idő telt el az óta hogy nem láttam.
/Kávézó/

- Remek! - csaptam össze a kezeim magam előtt nevetve. Örültem, hogy elfogadta a felajánlást. Szeretek segíteni mindig. Mondjuk nem épp úgy nézett ki, aki segítségre szorul, de azért meleg étel meg fedél a fej fölé mindig jól jön. Legalábbis ezek voltak az én elveim. Nem mindenki, sőt, nagyon kevesen gondolkoznak így.

- Mehetünk! - közöltem apával ahogy a fiú is újra a kocsiban volt, ő csen nevetve megcsóválta a fejét és rálépve a gázra már az utcán felé manőverezett.

[Meade ház]

A nevemre kaptam hátra a fejemet. Megleptek a szavak, deee... miért is ne? Nem véletlenül vezette a Szellem őket az utamba. Ezért elmosolyodva bólintottam vissza.

- Rendben. - mosolyogtam még mindig - Ha nincs ellenedre. - tartottam mélyen a tekintetét.

Mondanom sem kell, hogy újra elpirultam és szemérmesen lesütve a szemem túrtam a hajamba és ültem vissza normál pozícióba. Apára néztem, aki még mindig csak járatta a motrot, mire nekem az az ötletem támadt, hogy kipattantam a kocsiból és a fiú után léptem.

- Niah! - szóltam utána és ahogy megállt, csorsan a farzsebembe vágtam a kezeim. Nem tudom, honnan jött az ötlet, de kedves volt és apu sem akart eltántorítani. Emlékszek kislányként az összes állatot, amit találtam, hazacibáltam. - Ha gondolod, beviszünk a városba... és... esetleg pár napig nálunk is lehetnél, ha gondolod - ismételtem magam, de nem tudtam, mit fog szólni ehhez. Hisz tényleg, csak pár percnyi az összes ismeretségünk.

- Hmmm. Szép helynek tűnik. – futtattam végig a szemeim a látványon. Tényleg tetszett. Valahogy egészen más, mint amerre eddig vitt utam. – Nem, nem céltalanul… A vezetőim vezetnek. – mosolyodtam el újra a szemeibe. – Tudod… - mutattam a magasba a fejem mellett. – Nos, azt hiszem én itt el kell köszönjek. – fordultam ismét a férfihoz. – Köszönöm a segítséget. – mosolyodtam el újra, azzal ahogy megállt az autó ismét a lányhoz fordultam. - Péhévenóno'e Káse’ééhe Ánováóó'o… - szorítottam meg finoman a kezét, ahogy a szemeibe néztem. – Kedves fiatal lány és… gyönyörű… - mosolyodtam el ismét a kérdésére, azzal még egy bólintás a férfi felé és kiszálltam.

Csak még jobban mosolyogtam, ahogy megpróbálta elmagyarázni hogyan is van ez a név. Ahogy próbáltam hozzáazonosítani rájöttem, hogy ez mennyire aranyos. Pedig náluk ez tök komoly és hitbeli dolog.

- Vajon nekem mi lenne az indián nevem? - gondolkoztam, mire rájöttem, hogy hangosan, elpirultam.

- Öhm igen - válaszoltam gyorsan. - Chance Harbor. Itt lakunk - mosolyogtam rá. És ahogy a tudatomig is eljutott, hogy itthon vagyunk, már azon gondolkoztam, merre lehet Adam. - Te csak úgy céltalanul jársz kelsz? - jutott eszembe ahogy csak annyit mondott "arra tartok".

Elmosolyodtam a szavaira.

- A nevem Honiahaka Cheveyo. Ami angolul annyit tesz hooogy... - gondolkodtam a leghelyesebb megfogalmazáson. - Valami olyasmi, hogy szellemharcos egy kis farkas testében... - nevettem fel megint. - Apró termetű gyerek voltam. - rántottam meg a vállamat ahogy beértünk valami városfélébe.

- Ide jöttünk? - kérdeztem meg kitekintve az ablakon. Egész pofás kis városkának tűnt.

- Nem, semmi baj - mosolyogtam rá. Ha ő lenne furcsa... Hozzám képest nem nagy cucc egy másféle hit. - Ó, így már értem - bólintottam, ahogy bizonyos lettem a tézisemről. Mennyire jó vagyok már?! - És... Mi az indián neved? - kérdeztem lesütött szemmel. Ekkora hülyeséget is csak én tudok kérdezni. - Mármint nem cheyenne-ül... - tetem hozzá, biztos, ami biztos alapon és még hülyébbnek éreztem magam.

- Hogy paranormális? - nevettem fel, persze csak később kapcsolva észbe hogy esetleg megbánthatom. - Bocs. - mosolyogtam már csak - A Szellem az én belső vezetőm. - tettem a kezem a mellkasomra - Aki végigkísér az életutamon és megmondja merre menjek. - beszéltem még mindig mosolyogva. - Az apám cheyenne indián. Tőle örököltem a hitet. - néztem erősen a lány szemeibe. A világért sem akartam megijeszteni. Csak éppen... tetszett. És el is mosolyodva újra, dőltem hátra az ülésben.

Oké, a srác nem szimplán különc. Teljes testemmel hátrafordultam majdnem a szellemek említésére. Elvégre boszorkány vagyok és mindig résen kell lennem, ennek az útnak is voltak ilyen részt előnyei.

- Mit értesz pontosan ez alatt... Niah? - kérdeztem összehúzott szemekkel. - Mármint a szellemi, paranormális dolgok alatt - mosolyodtam el kérdőn felé pislogva. Aztán elkezdtem gondolkozni és a fura névből és ebből az elvont kinézetből nekem valami beugrott. Csak nekem? A jelek szerint. Indián - állapítottam meg de persze azért megvártam, hogy ő tegye nyilvánvalóvá ha akarja...
Én mindenesetre, nyitott és kíváncsi voltam...

- Örvendek Diana. - mosolyodtam el, azzal elengedtem a felém nyújtott majd megszorított kezét. - Arról jövök... - mutattam a hátunk mögé - Na és arra megyek. - fordult át a kezem az első irányba ahogy a kocsi közben megindult. - Vagyis jelenleg délről északra. - mosolyogtam azzal megigazgattam magam mellett a hátizsákomat. - Amerre a Szellemek vezetnek. - tettem hozzá számomra teljesen természetesen.

Elég különcnek tűnt a srác, de nem lehet rossz szándékú. Amolyan útkereső fiatalnak tűnt. Azta Diana, milyen bölcs lettél! - szólaltam fel magamban. Ahogy kezet fogott apuval, majdnem megszólaltam, hogy "MI?", de jólnevelt lányhoz illően nem tettem, visszanyeltem. De aztán hallottunk egy hétköznapibb nevet is. Egy pillanatra meglepett, ahogy nekem is kezet nyújtott, de aztán elfogadtam.

- Szia, Diana vagyok - mosolyogtam rá. - És merre mész? Vagy honnan jössz? - próbáltam inkább vele kezdeményezni beszélgetést mint apuval. Már így is halálra szekált. Bár lehet, hogy még ez miatt a fura szerzet miatt is kapok majd pár megjegyzést. Már nem oszt, nem szoroz...

Már jó ideje nem járt erre autó amin el is csodálkoztam, tekintve hogy eddig milyen forgalmasnak is tűnt ez az út. Aztán valaki lassított, és meg is állt mellettem. Hát az udvariasságot apámtól örököltem, még a régi szép időkből, ezért megálltam és lehajoltam ahogy már csúszott is le az ablak.

- Helló. - emeltem fel csak úgy üdvözlőleg a kezemet. Hogy elvihetnek e? Hát még én magam sem tudom merre tartok. De aztán úgy voltam vele, a szellemek nem hiába jelölték ki ezt az utat, ezeket az embereket, ezért egy mosollyal bólintottam és beszálltam a hátsó ülésre.

- Üdvözletem - nyújtottam a férfi felé előre a kezemet. - Honiahaka Cheveyo. - bólintottam. Nem voltak ismeretlenek a tágra nyílt szemek. - Joshua. - bólintottam megint elmosolyodva - Joshua Blackburn. - egészítettem ki, mikor a visszapillantóra támadt a tekintetem ahonnan egy kedves szempár nézett vissza rám. - Üdvözletem kisasszony. - biccentettem a lánynak is, nem véve le a tükörről a szememet majd mégis felé fordultam. - Niah - nyújtottam felé kezet, de nem tudtam, hogy egyáltalán visszafordul és elfogadja e. Mindenesetre szép szeme volt. Ezt már elsőre megállapítottam.

Azt hiszem, hogy apám megfogadta, hogy az őrületbe kerget a fura kérdéseivel, míg hazaérünk a nagyitól. Persze az én eszem is helyén volt a válaszoknál na meg ő is kapott pár keresztkérdést tőlem.

- Látom, de te most komolyan föl akarod venni? - kérdeztem hitetlenkedve. Nem vallott rá. - De tudod mit? Ha ez azt fogja jelenteni, hogy békén hagysz, én magam rángatom be a kocsiba - mormogtam csak az orrom alatt, ő meg lassított.

(Kezdő)

Már órák óta gyalogoltam. Nem számított, mert már hozzászoktam az évek alatt. Mindig csak előre. Nem számít hol kötsz ki, hol ér az éjszaka, a Nagy Szellemek mindig fogják a kezedet és vezetnek utadon. Ezt apámtól tanultam. A nagy cheyenne főnök, aki most alkoholmámorban egy lakókocsiparkban tengeti mindennapjait. Képtelen voltam nézni tovább. El kellett indulnom... Nah, mindegy. Én megmaradtam a szellemeim által kitaposott úton és eddig mindig jó helyre vezettek. Nem panaszkodom. Mindig előre, az orrom után és ha meguntam, hát tovább álltam. De így volt ez jó. Így volt tökéletes...

(Kezdő)

Már jó ideje vezettem, csak szeltem az utakat végig dehát nem is volt más dolgom. Csak kiszellőztetni a fejemet. Bár egy dologgal tisztában voltam. Akármi is más, akárhogyan is van, akkoris ugyanezt tettem volna! Az a szemét mocsok rohadék! - fintorodtam el automatikusan, de akkor megláttam egy táblát a következő lehajtóra és úgy gondoltam ideje lesz már megaludnom. Valahol. Na akkor hajrá Chance harbor! Jövök!

(CH utcái)

(Worchester városa)

A Seattle-i repülőtéren landolva, újabb néhány órába telt a kijutás. Nem azért mert egyébként is ennyibe tellett volna, hanem mert a csomagszállítók elhagyták azt a szerencsétlen egy... azaz egy darab bőröndömet amit magammal hoztam. Még szerencse hogy a másik velem volt, az utasosztályon. Ám aztán szerencse a szerencsétlenségben, hogy mégis megkerült, és egy ingyenjegy a fáradozásaimért a visszaútra, már elhessegette minden rosszkedvemet. Ha most is megbukok, legalább nem kell arra is költenem.

Felszálltam egy buszra, kiváltva a jegyemet és hosszú küzdelmek árán a csomagom is felkerült velem. Én ugyan többet már ki nem adom a kezemből! Ám aztán... az út közben úgy tűnt jól is választottam, mert habár meg kellett vennem hozzá még egy jegyet, a szomszédhoz ülő büdös lábú egyén lerugdosva a cipőit legalább nem az én szaglósejtjeimet kápráztatta el a nem mindennapi szagokkal, hanem a busz másik oldalán ülőkét. Mindenesetre mégis el tudtam volna képzelni egy csipeszt.

(CH határa)