Chance Harbor határa

(A sötétségből)

Hosszú séta volt ezúttal. Bár már megszoktam hogy gyalogoljak. Épp nem akadt most sem senki aki felvehetett volna. Bár tény hogy a lábaim már fájtak mire megláttam egy városhatárt jelző táblát. "Chance Harbor" Vééégre, gondoltam magamban. Ideje volt már.
Még út közben volt valahol, a sötét út szélén járva nem túl messze innen, ahol valami fickó egy kis fizetségért cserébe azt az infót mondta, hogy egy bizonyos "fickó" tud intézni nekem pénzért hamis iratokat, hogy elhagyhassam az országot ha akarom. És nekem nem is lett volna ellenemre ha leléphetek. Minél messzebb innen... Ezt a várost mondták. Keressek meg egy bizonyos Lee-t... Így itt vagyok és most... reméljük megtalálom a férfit. Megigazítottam kissé a táskám a hátamon, és egy nagy sóhajjal léptem át a város határát, hogy aztán az utcákon lépkedve megkeressem a megadott címet.

(folyt. köv. Lee háza)

(Egy nagyvárosból)

Lehúzódtam a kocsival mikor megláttam a táblát. Chance Harbor. Micsoda ócska név. De ha az öcsém ide akarta eltemetni magát annak oka van. Jó oka, ahogy ismerem. Nem az a fajta volt aki csak úgy letelepszik csak mert épp úgy tartja kedve. Legalábbis az az ember akit én ismertem.

Újra a gázpedálba tapostam és kipörögve verték fel a hátam mögött a port a kerekek. A magánnyomozó adott egy címet, először érdemes lenne ott körülnéznem. Aztán onnan majd meglátjuk mi lesz a következő lépés.

(Lee háza)

- Hát persze, apa. Tegyél csak ki itt, ha dolgod van – nyugtattam az apám, amikor kérdőn tekintett rám a visszapillantóból.
Az arcom az ablaknak nyomtam, mint valami kisgyerek, amikor a tájat szemléli. Bezzeg engem nem érdekelt, hogy mi van odakint. Nagyban tettem rá. Egyszerűen csak nem akartam meghallgatni az újabb szentbeszédet. Az tervezés így, a szabályok úgy… Már a könyökömön jött ki ez a duma. Minden egyes alkalommal, amikor új városba visz, ledarálja ezt a beszédet. Fogadni mernék, hogy esténként leírja őket egy papírra, hogy el ne felejtse.
Mire észbe kaptam a kocsi csikorgó kerekekkel állt meg az út szélén. Nagyot sóhajtottam és kézbe vettem a táskám. Mire nem jó, ha az embernek kevés cucca van? Nem kell bőröndök garmadája, ha az apja úgy dönt, ideje a „tökéletes helyre” költözni.
Nyúltam a kilincsért, amikor belefogott a beszédbe. Jó fiú módjára bólogattam közben, majd amikor befejezte egy szó nélkül szálltam ki a táskámat a vállamra véve. Becsaptam az ajtót és vártam, amíg el nem indult. Idő volt, mivel előtt még telefonált egyet. A munka minden előtt! Gondolom valami olyasmi lehetett a beszélgetésben, hogy engem kitett, most már ráér az igazán fontos dolgokkal törődni. De az is lehet, hogy az iskolámat intézte. Meg kell szerveznie helyettem, mielőtt mindent visszafordíthatatlanul tönkreteszek.
Végül csak letette a telefont és minden további nélkül a gázra lépett. A hideg szél csípte az arcomat, ahogy a távolodó kocsiját néztem. Amint eltűnt a szemem elől, megfordultam, fejemre dobtam a kapucnim és elindultam az út mellett a város felé.

/Vonatállomás/

( CH hat kívül; Autópálya)

Hosszú volt az út, és már a levegő is kellemesebb, minek után a többség, megelégelve az "élményt" a buszvezetővel szinte lerugdaltatta az utast. Nem sajnáltam érte.

Egy darabig az eltűnő majd feltűnő fákat figyeltem, de amikor meguntam, előkaptam a laptopot. Tájékozódtam.

- Hotel... Hotel... Hotel... - nézelődtem már most, jobb mint ott állni mint a makk ász és várni az égből a sült galambot. Találtam is egy kissé mutatósabbat, mégsem került sokba. Pont tökéletes lesz! - vigyorogtam amikor épp elhúztunk a városhatárt jelző tábla mellet. MÉG jobban vigyorogtam. Hát itt vagyunk!

(Buszpályaudvar)

- Újra itt egy régi barát és ahelyett hogy örülnél még ki is akarod vallatni? - nevettem még mindig de nagyon jól tudta, hogy csak viccelek. - Oké. Akkor 20 perc múlva ott! És nehogy átverj. Tudom hol laksz! - vettem gengszteresre a figurát, majd újra elnevettem magam. - Szia! - köszöntem azzal elnyomtam a gombokat. Izgatott voltam. Hát hogy a fenébe ne lettem volna az? Új hely... új emberek... na és az én akcentusom... Azt mondják a lányok buknak az angol akcentusra. Na majd meglátjuk! - csúsztattam vissza a táskámba a telefont és már alig vártam, hogy megérkezzem.

(buszpályaudvar)

- Igen.. azt hiszem viszonylag hamar el lehet oda jutni. Vagyis akkor mondhatjuk, hogy inkább közelebb hozzád, mint Angliához. - vigyorogtam - Áhá. Az étterem. Lehet azt elfelejteni? - nevettem már el, visszagondolva az ezernyi hülyeségre amit ott csináltunk amikor a többiek nem láttak. Majdnem fel is gyújtottuk egyszer. - És mondd csak. Nincs egy kis szabad időd? - tartottam egy rövid szünetet. - Tudod ki kéne jönni elém a buszállomásra. Úgy 20 perc múlva ott leszek. Nehezek a bőröndök... - nevettem már el végre magam, ahogy szinte a telefonon keresztül hallottam, ahogy leesik az álla.

- Hogy a közelbe? Attól függ! Neked közel vagy nekem az... - vigyorogtam alig bírván elfojtani a nevetésemet. De csak kiszúrta, hogy a buszon ülök. - Igen. Épp egy városközi buszon ülök. Te? Otthon vagy? Vagy dolgozol? - kérdeztem újra, próbálván felvenni a pókerarcot. Talán akkor kibírom a többit is nevetés nélkül.

- Baj? - nevettem - Miért is lenne baj... csak gondoltam megcsörgetlek. És kösz jól vagyok. Élek, mint Marci hevesen. - vigyorogtam tovább egy fél percnyi szünetet tartva. - Jaj, de tudom is, akartam még valamit mesélni. Képzeld el, elköltöztem Angliából! - vigyorogtam még mindig. Hogy miért szerettem húzni az agyát? Nem tudom. Jó hecc volt. De hol én csináltam vele, hol meg ő énvelem. Most rajtam volt a sor.

(Angliából)

Nehéz nap állt mögöttem. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nehéz két nap. Két átszállás a repülőn, a városból zötyögés a buszon, és most újra átszállni. Mindezt persze bőröndökkel. De mit panaszkodok? Végre ITT vagyok! Újra ezen a helyen és végre új életet kezdhetek.

- Vigyázz Chance Harbor.. Jövök! - mosolyogtam ki a busz ablakán, de az újra és újra elvonuló bokrok és egyéb növényzet nem kimondottan értékelte a fenyegetésemet.

Talán már egy óra is eltelt... a lelkesedésem is alább hagyott, de az is lehet hogy csak a fáradtság szívta ki az erőmet. Mégis valahogy felvillanyozott a város közigazgatási határát jelző tábla. Most már csak percek kérdése. Ideje lesz felhívni Adamet. Képzelem majd hogy meglepődik! Előkaptam a telefont és megkeresve a nevet már nyomtam is a hívás indító gombot. Kicsöngött.. Egy ismerős hang vette fel.

- Helló Adam! - szólaltam meg vigyorogva, hisz bár ha csak egy hónapot is húztunk le együtt, mégis éveken át tartottuk a kapcsolatot. Mégsem szóltam neki, hogy ideköltözöm. Hadd lepődjön csak meg! - Hogy vagy? Rég beszéltünk. - vigyorogtam. - Ugye nem az éjszaka kellős közepén zavarlak? Tudod hogy soha nem tudtam megszokni ezt az időeltolódást... - poénkodtam, hogy még véletlenül se essen le neki, hogy itt vagyok

(tel.besz. Adam, Csónakház)